Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A malomipar emlékei - Bordás Attila: A feketicsi széldarálók
kesztett. A Baksa-féle széldaráló vasalkatrészeit Braskó Ferenc (1919) kovács-mesternél készíttette, aki apjánál, Graskó Istvánnál volt segéd Braskóék kovácsműhelyében Maksim ovic, Djuro szenttamási szállási ember részére is készültek széldaráló alkatrészek. Sajnos, erről a széldarálóról több adatom nincs. Braskó Ferenc mesélte, hogy a vállalkozó kedvű emberek sok mindent kirpóbáltak; Szekicsen a feketicsi nagytemető mögött, a mai Popivoda-ház telkén, a domboldalon állt egy szélturbina kb. 30 vitorlaszárnnyal. Oszlopon állt, a lábánál egy autódifferenciáimű vitte át a forgást. A szerkezet ásott kútból húzta a vizet. Nagy János is próbálkozott tanyáján szélmalomépítéssel. Kísérlete azonban nem sikerült, mert ez a szállás a Krivaja patak völgyében volt, a szélmalmok pedig magaslati helyet igényeltek. Boksáné Balogh Etelka mesélte: csak annyit tud a széldarálóról, hogy az 13 hold termését, azaz 50—60 disznó és két-három tehén évi takarmány mennyiségét tudta megőrölni. A malom garatjában mindig volt kukorica vagy árpa és ahogy egy kis szél fújt, mindjárt indult is. Azt is elmondta, hogy a kukoricadarát nemcsak takarmánynak használták, hanem kiszítálták belőle a lisztet, és azt tejjel leforrázták, majd cukrot és zsírt tettek bele. így készült a görhe. Ha görhét akartak sütni, sűrűre hagyták, ha málét akartak csinálni, akkor meg ritkább tésztát kevertek. Utána párnák között édesedni hagyták két óra hosszát. A tepsit kizsírozták, a görhét kanállal rakták bele, a málét pedig beleöntötték és megsütötték a kemencében. Adatközlőm emlékezett arra is, hogy egy évben, 1933-ban vagy 35-ben közvetlenül az árpa aratása előtt elverte őket a jég. A búzából tiszta ocsu maradt csak és senki sem akarta megőrölni nekik, csak Verbászon a zsilipi vízimalomban kaptak érte barna lisztet. Abban az évben a kukoricát is ki kellett szántani és újból vetni „száznaposat" és kölest. A kukoricát már csak fagykor törték, de akkorra sem tudott beérni. A köles beért, takarmányként használták és kását készítettek belőle. Disznótorkor kásával töltötték a kásáshurkát. Amikor Tisza Szabó Józsefet régebbi beszélgetéseink alkalmával megkérdeztem, miért nem említette előbb a tanyai szélmalmot, ezt mondta: „Hát nagynak nem volt nagy..., olyan volt, mint egy szárkúp, volt egy tengelye és a vitorla forgatta az orsót. Minden deszkából volt, leállítottak négy cölöpöt, másfél méterre egymástól. Az elején csináltak egy csapágyat, fent volt egy fa, be volt fúrva, be volt ültetve egy csészébe, a közepén meg egy fogaskerék forgatta az orsót, ami forgatta a követ. A malom köve 40—60 centi átmérőjű lehetett és négy ujjnyi tégla vastagságú volt. Jó szélben egy-két zsák kukoricát darált meg naponta. A vitorlája másfél méter hosszú, 40—50 centiméter széles, négy vitorlaszárny. Ezekre a malmokra nem volt adó, mert saját magát sem tudta kielégíteni, ez olyan volt, mint egy játék. Amikor nem fújta a szél, befogtak a járgányba és akkor nem kellett bejönni a faluba őrletni. A nagygazdáknál minden háznál volt járgány. A járgány olyan szárazmalom-féle, de főleg vasból készítették a mesterek és a szárazmalomtól abban különbözött, hogy semmilyen teteje sem védte az időjárás viszontagságaitól". A Baksa-féle széldarálót négy vitorla hajtotta A nagy fogaskereket fából készítették, a fogakat viszont vasból. Az alsó fogaskerék is vasöntésű volt. A két fogaskereket kerókpárlánchoz hasonló lánc kötötte össze, és vitte át a forgást a sárospataki malomkövekre, amelyek függőleges síkban forogtak, vagyis Tisza Szabó József szavaival élve, a kövek „élre voltak állítva". Ez a mód ismeretes a szakirodalomból is, a gépgyárak is gyártottak ilyen kőjáratokat 21 . 21. PONGRÁCZ Pál 1957. 33., 22. ábra; SACHEH, R. 1924. 146—147., 204., 205. ábra; PONGRÁCZ Pál 1967.; az adatokat Braskó Ferenc (1919) feketicsi kovács mestertől is gyűjtöttem 1967, júniusában.
