Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A malomipar emlékei - Beszédes Valéria: Az oromi szélmalom és a hozzá kapcsolódó szakkifejezések
családnak két kisebb malma volt, két-két pár kővel működött, ezeket, akárcsak a háromköves Cvijanov-féle malmot, már a harmincas években lebontották. Ezt követte a Sajátás szélmalom; tulajdonosa Nagy Péter volt. A malom érdekessége, hogy csak a külső falai voltak téglából, belülről válykot használtak építőanyagnak. Az oromi Nagy úton két szélmalom is állt: a Vajda-féle malom és a Bajusz szélmalom; az utóbbi Kovács Lukács tulajdona volt. A múlt század utolsó évtizedében vásárolta meg, de hogy miért építette át a saját földjére, azt nem tudta adatközlónk. Valószínűleg csak a malmot vásárolta meg, a földet nem, így magától értetődő volt, hogy a téglát és a belső szerkezetet átvigye birtokára. A népi műemlékvédelem napjainkban is alkalmazza ezt a módszert a falumúzeumok létesítésekor. A múlt századi átvitel nem ilyen szempontok miatt történt. A Kis úton állt a Kisszövetkezeti malom, valahol az oromi vasútállomás közelében lehetett. A Fehér úton volt a Bagi-malom. DolenánVölgyesen két malom is állt: a Nagyszövetkezeti és a Vajda rokonságába tartozó Madár szélmalom. Tóthfalu közelében, aTóthfalusi úton volt a Bicskei-, a zentai határhoz közel, Bogarasnál pedig a Borsos-szélmalom. A malmokat tehát úgy építették fel, hogy kielégítsék a helyi lakosság szükségleteit, hogy egy-egy tanyacsoportnak legyen hova vinnie őrölni a gabonát. Ezeket az ipari létesítményeket nem közvetlenül a dűlóutak mellé építették. A malmoknak is, akárcsak a tanyáknak, külön útjuk volt. Tehát a következő utak közelében álltak: Csücsök út, Nagy út, Kis út, Fehér út, Bicskei út, Molnár út, Bugyi út, Tóthfalusi út, Bogaras! út. A szélmolnárság nem volt könnyű mesterség. Amikor fújt a szél, dolgozni kellett a malomban. Ilyenkor éjjel-nappal működött, nem számított, hogy vasárnap vagy más ünnep van. Az egyházi ünnepek közül csak a karácsonyt ós a húsvétot tartották meg. Valószínűleg ez a bizonytalan munkarend is hozzájárult ahhoz, hogy sok szélmolnár nőtlen maradt. Vajda szerint nem volt idejük udvarolni, az asszonnyal foglalkozni. Talán ezért is nem volt különösebb tekintélyük a szélmolnároknak, pedig egy-egy malomnak nagy volt az értéke: a hagyatéki tárgyalásokon öt lánc föld értékével ért fel. Az itt dolgozóknak nagy volt a szakértelmük. Ismerniük kellett a szelek irányát, fel kellett mérniük azok erősségét, hány pár kővel őrölhetnek, le kell-e szerelni a vitorlavásznat és a csikódeszkákat vagy se. Ha hurkafelhők közeledtek, akkor leállították a vitorlákat, mert vihar készült. Legjobban a tavaszi déli szelet szerették, mert az alszél jó, arányos szél volt. Kora tavasszal az északi szél fúj ezen a tájon; mivel felürű jön, felszélnek nevezik. Ilyenkor járta az a mondás: felürű gyün a szél, gyerünk őrőni. A szélmalom akkor használta ki teljesítőképességét, ha mind a három pár köve működött. Ezért azt a szelet szerették legjobban, amelyik megemelte a férfiak kalapját: w Mikó mán kezdi emegetni a kalapot az ember fejirű, akkor mán szoktuk mondani: hej, jó három pár küves szél fuj mán." A kövek meghatározott termény őrlésére szolgáltak. A kukoricát rendszerint két párral darálták, a harmadikat pedig a búza őrlésére őrizték. Búzából egy pár kővel egy nap alatt 150 kilogrammot dolgoztak fel, mert a búzát kétszerháromszor is át kell lett engedni a köveken, a kukoricából viszont óránként két-három métermázsa is lefolyt. A századforduló tájékán, amikor még nem voltak elterjedve a gőzmalmok, elsősorban búzát őröltek, vagy ahogy a helybeliek mondták: búzára mentek. Ekkor a vám 15 százalék volt, tehát ha két pár kő működött, akkor a napi kereset 40 kilogramm gabona volt. A két világháború közti időszakban már elsősorban kukoricát daráltak; ekkor már a vám is 10 százalékra csökkent. A kukoricát a tulajdonosok nem adták el, hanem a vámból évente hatvan-hetven hízót is meghizlaltak.
