Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

A falvak építészete - Pénovátz Antal: A vajdasági magyar parasztház

földjét is elegyengették, ledöngölték, agyagos vízzel (Pacséron mázló főddel) fölmázollak, következhetett a hurcolkodás. A falusi lakóház általában háromosztatú volt: szoba-konyha-kamra, vagy ahogy szívesebben mondogatták: nagyház-konyha-kisház. A kisház, ha szükséges volt, mondjuk valamelyik gyerek megnősült, és kellett a külön lakás, szobává alakult át, és helyette új kamrát ragasztottak a hátulsó szoba mellé. Egyébként Itt kapott helyet a lisztesláda, a kenyérkosár, itt lógott rúdra akasztva a sonka, a kolbász, a szalonna, ide mentették a kapottas gúnyás ládákat, szekrényeket, a ritkábban használatos csizmákat és egyéb lábbelit, konyhai eszközöket, famozsarat, zsírosbödönt, befőttekkel teli stelázsh stb. A házba menet először a középső helyiségbe, a konyhába lépünk. Régebben ennek a középső résznek csak a hátsó fele volt a konyha, fölötte öblös, nyitott szabadkémény tátongott. Szemközti falába asztallapnyi félkör alakú bemélyedést vágtak tányérok, tálak, bögrék, szilkék stb. tárolására. Jobb és bal oldalán széles padka, innen nyílott' a kemenceszáj. Innen fűtötték az első és a hátsó ház, vagyis a szobák kemencéjét. A padka végében katlan és kezdetleges tűzhely vagy csak a háromlábnak is nevezett vasláb állt, főzés céljára. A konyha előtti kisebb rész a pitvar volt. Innen nyílott ajtó jobbra és balra, a két szobába. A szobákban a konyha felőli sarokban terjedelmes, általában padkával és kuckóval ellátott, sárból készült, két-két és fél méter magas banyakemence állt. A kemence a fűtésen kívül elsősorban a sütés céljait szolgálta, de főzésre is igen alkalmas volt. Szépen megfőtt benne a húsleves is, sót még a tejet is föl lehetett benne forralni. A kemenceépítésnek tudománya volt. Mindenki nem is vállalta. Először a kemence alapfalát rakták meg vályogból, majd földdel kibélellek. Azután megcsinálták a fenekét. Agyaggal jól megterítették az alapot, és egy léc élével addig ütögették, tapsikolták, míg olyan nem lett, mint az üveg. Amikor ezzel elkészültek, kezdték a kemence oldalát rakni. Zabszalmából és sárból készített hurkákat raktak egymásra, míg a kívánt magasságot el nem érték. Ekkor ráhelyezték a búbot, és a kemence, a búbos kész volt; következhetett a kitüzelése. Ezt okosan és vigyázva kellett végezni, mert ha megrepedezett, a repedéseket soha többé el nem lehetett tömni, a füst mindig megtalálta a kijáratot. Megrepedezni pedig az erős tüzeléstől szokott, ezért a jó kemencecsináló „mester" tudta, hogy csak „lassan és óvatosan kell kitüzelni". Kemencét ma már persze csak imitt-amott találunk, helyüket a mesterember készítette rakott tűzhely, a spornet, újabban pedig a zománcos takarék- vagy a még korszerűbb gáz-, villany-, esetleg olajtűzhely foglalta el. A ház legrangosabb, legtöbb tisztességgel övezett része a nagyháznak nevezett utcai szoba volt. Szinte azt mondhatnánk, hogy az emberi élet nagy eseményeinek: a születésnek, a házasságkötésnek és a halálesetet megelőző és követő szertartásnak különleges jelentést tulajdonító paraszti közösségek szakrális helye. Ide költöztették a várandós fiatalasszonyt, és ide a nagybeteg haldoklót is. Itt ringatták az újszülött csecsemő bölcsőjét, de itt ravatalozták föl az árnyékvilágból távozó elhunytat is, és ez a szoba volt a színhelye a jeles napok és a meghitt családi ünnepek szertartásos megütésének, a menyasszony öltöztetésének, kontyolásának is. A szoba bútorzata általában középre volt helyezve, azaz a rendet meghatározó bútordarab, az asztal a szoba elülső részének a közepén állt. A szobába lépő, ha tekintetét előrevetette, az ajtóval szemközti falban utcára néző két ablakot látott. Az ablakot függöny {firhang) díszítette, a közöttük levő falrészen pedig tükör volt elhelyezve. A tükör és ablakok alatt karos fapad,