Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A szállások építészete - Tripolsky Géza: Pásztorépítmények
Pásztorépítmények Tripolsky Géza A pásztorépítmények a népi építészetnek jelentős kategóriáját képezik, hiszen egyrészt a legeltető állattartás építészeti emlékei, másrészt, a kezdetleges építőtechnikai megoldások őrzői. A BÁRKY—GYÖRFFY—VISKI által írt A Magyarság Néprajza első kötetében a következőket olvashatjuk: „Nincs földrészünknek olyan országa, amelyben napjainkig fenn ne maradt volna egynéhány olyan ősi építményforma, amely ódon szabásával még rég letűnt idők kezdetleges építésmódjáról tanúskodik. Rendszerint a szabadban tanyázó pásztornép, csősz meg kerülő, vagy a faluvégre szorult szegénység gabalyit manapság ilyen kezdetleges hajlékot, részben magának, hogy legyen ahová fejét lehajthassa, részben jószága számára vedelmül az idő viszontagságai ellen... Az etnográfusok — tekintet nélkül arra, hogy állandó hajlékok-e vagy csak ideiglenes alkotmányok — régmúlt korok építészeti maradványait, a mai lakóházak őseit sejtik bennük, s épp azért nagy kedvvel foglalkoznak velük." Vidékünkön az állattartás komoly fellendülése a török utáni újjátelepülés idején, tehát a XVIII. században volt igazán nagyméretű. Tudunk a XIX. század első évtizedeinek gyapjúkonjunktúrájáról és a juhászat fejlődéséről is. Az akkori pásztorépítményekról viszont semmit sem tudhatunk, illetve csak közvetett úton értesülünk róluk. Joggal feltételezzük, hogy a pásztorépítmények száz-kétszáz esztendő alatt nem sokat változtak. A cél akkor is a nyáj és a pásztor védelme volt, s ha építettek, csak a vidéken megtalálható anyagot használhatták. Napjainkban a változások gyorsabbak, és ez a technika vívmányainak, az új anyagok megjelenésének köszönhető. Célunk is elsősorban az, hogy a gyors változásokra felhívjuk a figyelmet. TÁLASI István A Kiskunság népi állattartása című könyve 1936-ban jelent meg. A szerző már akkor is azt írja, hogy: „Különös, hogy míg a szárnyék a Tiszántúlon juhok részére ma is fennmaradt, sót igen fejlett nyelvi műszókinccsel rendelkezik, addig a Kiskunságon, illetve a Duna—Tisza közén hírmondója se akad." Érdekes, hogy a harmincas években a mi vidékünkön, pontosabban a Duna—Tisza közén, még pontosabban Magyarkanizsa járásán csaknem minden juhászépítmény megtalálható. Észak-Bánát szikesein viszont még ma is vannak ilyenek. A pásztorokkal foglalkozó kutatásunk ugyanis erre a két területre terjed ki. A múlt század végén, a századfordulón, de még a század elején is a Kanizsától délnyugatra elterülő több ezer holdas járáson ezerszám legelt a ló, szarvasmarha és juh. A ménesekről nincsenek pontosabb adataink, de azt tudjuk, hogy 1918-ban 20 000 körül mozgott a nyájak juhállománya.
