Zentai Tünde: Domus Rusticae Baranyienses: A baranyai parasztházak változása a 18. század végén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)
Baranya megye természeti, politikai, helyrajzi leírása 1785-1786-ban
seben szinte kivétel nélkül pontosan megnevezik a házak falanyagát. Inkább vádolható a leírás szűkszavúsággal és szempontunkból túlzott általánosítással. Az „újabb" építkezéssel kapcsolatban a megye közepén (a Pécsi járásban és a Szentlőrinci járás szélén) csak annyit rögzít, hogy „királyi rendelkezés szerint" történik. így ezeken a területeken nem tudjuk megállapítani, milyen mértékben terjed a vertfal, és milyen mértékben a vályog. Nem fordít kellő figyelmet az egyéb sártechnikára, érzésünk szerint sok helyen nem észleli a sövényfalat, nem foglalkozik épületszerkezeti kérdésekkel. Ezek azonban a nagy mű szempontjából speciális finom részletek, amelyek a leírók érdeklődésén kívül estek. Elhanyagolásuk részben a kérdésfelvetésből is következik. A második kérdés ugyanis meghatározza az elsőre adott válaszokat. (Tömörítve: 1. Milyen anyagból építik házaikat? 2. Ha nem a királyi rendelkezések szerint, miért nem?) A leíró a téma kibontása helyett a királyi előírásokhoz viszonyít. Igy talán sok fontos részlet elvész számunkra, de erénye a megközelítésnek, hogy középpontba kerül a változás ténye. A műnek elévülhetetlen érdeme, hogy fő vonalakban hiteles képet alkot a fa- és földfalú építkezés elterjedéséről. Ha a Széchényi-féle leírás alapján megrajzolt térképet szembesítjük néprajzi ismereteinkkel, a korabeli és későbbi források adataival, számos egybeesést tapasztalunk. A Dráva mentén és a Belső-Somoggyal szomszédos falvakban a 20. században is szép számmal maradtak fönn talpas-vázas házak, amint azt GUNDA Béla, Kiss Géza, Kiss Tibor, KOVÁCS Sándor 5 stb. tanulmányaiból és saját gyűjtéseinkből is jól ismerjük. E faház vidék összezsugorodott területét a megye délnyugati sarkában még a Magyar Néprajzi Atlasz is regisztrálta. Itt még másfél évszázadra volt szükség ennek a hagyományos építkezésnek az elmúlásához. HÖLBLING 1845-ben a Dráva mellékéről még úgy tudósít, - most már tudjuk elsősorban az arhaizmusokra tekintve - hogy a jobbágy itt „... faoldalú szalmafedelű, kéménynélküli házakban lakik." Drávapalkonyán az egyházi jegyzőkönyvekben följegyezték, hogy az 1820-as évek végéig csak talpasházakat emeltek, Kiss Tibor viszont 1943-ban (!) a horvátlakta Potonyból még épülő talpasházról számol be, és állítását fényképpel is bizonyítja. A Hegyháton a faépítkezés már korábban háttérbe szorult, a századfordulóról a néprajzi atlasz már nem tudta kimutatni. ANDRÁSFALVY Bertalan a Komló környéki falvakban még szóbeli emlékével találkozott, a szájhagyomány ott a 19. század első feléhez kötötte. A múlt század derekától azonban vályogból és tőmésfallal, sőt téglából építkeznek. 130 Úgy véljük, nem haszontalan, ha vetünk egy pillantást Baranya 18. századi környezetére. Az Alföld felől ekkor földfalú (a Duna mentén sokszor cölöp- vagy karóvázas) házvidék határolja, a Dráván túl fából építkeznek. A dél-dunántúli tájban Baranya paraszti építkezése kétféle orientálódik, Tolna megye irányába az alföldi házvidékhez kapcsolódik, Somogy felé pedig a füstkonyhás faházakkal tart rokonságot. Tolnából korai adatokat ismerünk a vályogépítkezésre. Idéztük már, hogy 1725-ben megyei statútum szorgalmazza a vályogépítést. BÉL Mátyás is azt írja 1739-ben, hogy a németek kényelmes házakat építenek sártéglából és újabban a magyarok is utánozzák őket. Az akkori megyei vezetőség BÉLnek ezt a kitételét megglosszázza azzal, hogy a németek még nem is látták ezt a vidéket, mikor 125 GUNDA Béla 1936.; KISS Géza 1937.; KISS Tibor 1943.; KOVÁCS Sándor 1955. 126 HÖLBLING Miksa 1845. 81. 127 KOVÁCS Sándor 1955. 21. 128 KISS Tibor 1943. 7. - Példája azonban kivételes körülményekkel magyarázható. 129 Kutatópontok voltak Varga és Kovácsszénája. 130 ANDRÁSFALVY Bertalan 1978. 502.
