Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

GAZDASÁGI ÉPÍTMÉNYEK

Valószínűleg a rövidebb élettartamú disznóólak közé tartozhattak a nádból vagy kóróból készült épületek, hiszen ezek falait az állatok könnyen szétbonthatták. Ezért nem meglepő, hogy nádfalú sertésólat csak egy helyen, Bújon írtak össze. Kórófalú ólra egy mihálydi jegyzőkönyvben bukkantunk; ennek részletei a következők: a színbe tsinált Kemény Lajos sértessenek ólat napraforgó és dohány kórókból, melyet szalmával rakogatott körül s e' gyúlt meg..." A fenti vallomást megcáfolandó, egy másik tanú kiigazította társát: „...ott csinált egy kis helyett kórókból — de azt nem szalmával, hanem a' Lovak alól kihordott vizess ganalyal rakta körül mely semmi esetre meg nem gyúlhatott." A két idézet arra vall, hogy az ilyen módon való disznóólkészítés élő gyakorlat lehetett. Földfalú ólakat viszonylag kevés helyről és ott is csak kis számban jegyeztek fel. Legtöbb településen (szám szerint 13-ban) vályogból készített disznóólakat írtak öszsze, de közülük csak ötben voltak ilyen falú épületek adózók kezén is, másutt főleg nemesek, nagybirtokosok állatait tartották vályogfalú ólakban. Sárfalú sertésólakat Leveleken és Keresztúton, sárból rakott falút Szentmihályon, Gáván és Bújon, gyúrt sárból lévőt szintén Bújon, vertfalút pedig Gáván írtak össze. Korábban említettük, hogy a sertésaklok kizárólag nagybirtokosok tulajdonában voltak. Ezeknek egy kisebb része a korszerű gazdálkodást figyelembe véve cseréptetővel, vályog, esetleg téglafallal, középen deszkapadlóval készült, de legtöbbjük hagyományos anyagokból állt, s csak méreteikben különböztek a hasonló funkciójú, adófizetők portáin álló hizlalóktól. Példaként idézhetjük gróf Dégenfeld Imrének nyírbaktai birtokán 1846-ban épített sertésaklát, mely 20 x 3 öl alapterületű, paticsos falú, az alján 6 sor zsindellyel szegett nádfedelű épület volt. A nagybirtokosok ilyen épületeiben leválasztott, leginkább tölgyfadeszkából készített fiaztató rekeszek inkább az elnevezések sokszínűsége miatt érdemelnek említést: fiadztató, fiaztató ketzes akol, kutrica, (fiadztató) rekesz, fiók, fiadzó, fijaztató (deszka) ketresz neveken írták össze őket a megye különböző pontjain. Az ólak egy részét deszkából készült hío'lássál is ellátták. Egy—egy településen igen eltérő volt az arányuk, legtöbb helyen csak igen kisszámú épületről jegyezték meg, hogy azok hídlással készültek. Kivétel természetesen itt is akadt: míg pl. Rakamazon a 180 ól közül csak kettőnél említettek hídlást, addig a szomszédos Tiszanagyfaluban a disznóólak 41%-a, Prügyön 28,3%-a, Tiszadobon pedig az adózók épületeinek 26,3%-a volt hídlásos. A disznóólak tetőhéjazatának anyagát nem minden esetben jegyezték fel: megközelítőleg ezer olyan épületről van adatunk, melyeknél ismerjük ezt is. Közülük legtöbbet náddal fedtek: közel 3/4-ük volt nádas, míg az 1/4 részen több más tetőfedő anyag osztozott. Szalmával 7,2%-ukat fedték be, míg zsúp, gyékény és gaz megközelítőleg azonos számú ólat borított (4,8—5,4—5,8%). Nem sok zsindelytetős disznóólat írtak össze, s a cseréptetősökhöz hasonlóan ezeket is főleg nagybirtokosok épületein találták. Két településen olyan disznóólakat is összeírtak, melyeknem nem volt tetejük (Kéken egy, Nagykállóban 7 ilyen ólat találtak). Igen kevés feljegyzés vonatkozik a disznóólakhoz kapcsolódó, tető nélküli kifutókra: ezekre az akol néven összeírt építményekre 7 helységből vannak közvetett adataink. Demecserben „sertés ól, hizlaló 's egy akol", Bérceién, Nyírbélteken, Vasmegyerben ,ßkol és sertés ól". Kéken „sertés ól, akol, eresz, deszkás hizlaló együtt" szerepel, s Rakamazon is egy új tölgyfa sertésólhoz ragasztott aklot írtak össze. Ezek