Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
LAKÓHÁZAK
kéményt, s volt még 3 kőkéményű épület is. Gáván a nemesek épületeinek több mint 2/3-ánál jegyezték fel a kémények anyagát is: a 87 házból 46-on fa-, 41-en pedig kőkémény magasodott. Rakamazon az összes ház (300 db) 1/3-ánál közölték a kémények anyagát is, s közülük szinte mindegyik — 91 db — készült fából! S hogy mennyire élő gyakorlat volt fából (vagyis a néprajzi megfigyelések szerint deszkából) készíteni kéményfejeket, arra egy ibrányi példa: az 1846-ban összeírt 6 új lakóház közül 5 fakéménnyel épült! A vagyoni viszonyok bizonyos fokig a kémények anyagában is tükröződnek: bár — mint láttuk — egy—egy településen néha elég nagy számú nemesnél is összeírtak fakéményes házakat (lásd pl. Gáva), az iratokban fellelhető elszórt adatok azt mutatják, hogy a nagyobb birtokosok tulajdonukban lévő fakéményes házaik nagy részét taksásaik, cselédjeik s különféle alkalmazottjaik számára tartották fenn, vagy kiadták azokat árendába. A kőkemények főleg nagybirtokosok, módosabb nemesek, gazdagabb zsidó bérlők és egyházak tulajdonában lévő épületek tetején emelkedtek. A tűzbiztonságnak jobban megfelelő kőkemények (vagy inkább téglakémények — mint azt az egyik kéki bejegyzés pontosítja) építését a megyei rendszabályok adómentességgel is támogatták 64 , de nagy költségigénye miatt az adófizetők házainál ezen időszakban alig mutathatók ki. Kivétel Gáva, ahol az adózók közül 20-nál írtak össze kőkéményes lakóházat (az összes ház 15%-a!), de legtöbb helyen csupán egy—két ilyen épületet találtak e társadalmi rétegnél. Ott, ahol egy—egy nagybirtokos jobban vigyázott a tűzbiztonságra, az uradalom alkalmazottjainak épületei (pl. Lúgoson a molnárház, hajdúház, cselédek, béresek házai, sőt még a már említett földbe épített putri is) kő- vagy tégla kéményesek voltak. Több helyen a kőkéményű házakról azt is megjegyezték, hogy azok új épületek, s ez talán az ilyen kémények építésénél mutatkozó tendenciát is érzékelteti. Az éghetetlen kémények között néhány vályogból készültet is számbavettek, de ezek kis előfordulása azt sejteti, hogy alkalmazása jelentéktelen lehetett. A vályog valószínűleg nem magának a kéménynek, hanem az azt tartó alsó résznek, a lábazatnak az anyaga lehetett, mint arra egy nagymadai adat utal: itt Hunyadi Pál lakóházának „kéménye boltozattya és sípja kőből, a' hátulsó fala vályogból volt". Két észak-nyírségi településről nemesi lakóházaknál a szabadkémény alatti rész elfalazásáról is értesülünk: Anarcson Vay Gyula házánál füstházat is összeírtak, Cserepeskenézen pedig még pontosabb információkat is közöltek erről a helyiségről: „be nyitotta a füst ház ajtaját az tanú és ott látta, hogy holmi bevólt rakva az füst házban"; e két megjegyzésen kívül a kémények ily módon való zártabbá válásáról, annak mértékéről, gyakoriságáról semmilyen további adattal nem rendelkezünk. PÁLL I. 1984/e. 5.
