Páll István: Szabolcs megye népi építkezése a XIX. század közepén (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Összegzés

drágább fenyőt a kikötőktől távolodva egyre inkább csak a nagyobb vagyonúak használták épületeiken, a többi társadalmi réteg építkezésében elsősorban más helyi faanyagok (főként tölgy) alkalmazását figyelhetjük meg. A Rétköz építőgyakorlatában néhány településen az égernek volt még jelentősebb szerepe, de inkább csak a gazdasági épületeknél. A tetőszerkezet formájára vonatkozóan mind teljesen kontyolt, mind csonkakontyos, mind pedig nyeregtetős, tűzfalas lakóépületeket összeírtak, ám az adatok arra nem elegendőek, hogy területi elterjedésükre vonatkozó következtetéseket levonjunk. Az épületek tetőhéjazatának anyagaként Szabolcsban is elsősorban a közvetlen környezetben fellelhető növényi származékokat használták fel. A legelterjedtebben használt tetőfedő anyag mind a lakóházaknál, mind a gazdasági épületeknél a nád volt. Szinte valamennyi településen feljegyeztek nádtetős építményeket (a lakóházaknál 6,4%-tól 99,5%-ig terjedt a skála). A területi elterjedést tekintve a nádat legnagyobb arányban a megye északi részén fekvő rétközi, valamint északnyugati, Tisza melletti sávjának településein használták tetőfedésre. Szabolcs megye déli, a Sárréthez közeli településein és a Nyírség középső részének néhány helységében is 90% fölött volt a nádtetős lakóházak aránya. A másik vízinövény, a gyékény felhasználása is jelentős volt a megye néhány területén, elsősorban az északnyugati, a Tiszához közeli sávjában, így a Taktaközben, a nyíri Mezőségen, a Bodrogközben, szemközt a nyírségi Tisza-parton, valamint a Hortobágy mellékén. A fentieken kívül a Rétközben és a Nyírség déli részének építőgyakorlatában is megtalálható volt a gyékény, bár nem olyan gyakorisággal, mint a fentebbi területeken. Adataink szerint inkább a gazdasági, mint a lakóépületek fedésére alkalmazták az utóbbi területeken ezt a növényt. A termelt növények közül a szalma használata volt a legjelentősebb; főként a megye keleti—északkeleti részein alkalmazták előszeretettel a lakóházak fedésére, bár a Nyírség középső részének néhány településén is 1/3—3/4 volt az ezzel az anyaggal borított háztetők aránya. Az alkalmazott technikát tekintve bizonyára a teregetett formát jelölték ezzel a szóval, hiszen az összeírásban külön kategóriaként szerepelt a zsúp, a taposott szalmatető pedig a megyénktől keletre, északkeletre eső területek sajátja volt. A zsúptetők használata a megye három kisebb területi egységében mutatható ki: legfontosabb a megye északi, Tisza melletti részén fekvő néhány település, ahol a zsúptetők aránya 50% körüli volt vagy azt jóval meghaladta. Másik góca Nyírség nyugati része, ahol bár kisebb, de a 10%-ot meghaladó arányban találtak zsúppal fedett tetőket. A harmadik, zsúpot is használó terület a megye keleti részének néhány települését foglalta magában. A zsúpot az adatok szerint a nádtetőkhöz hasonló módon felvert technikával készítették. A természetben gyűjtött gaz tetőfedésre való használata jól elhatárolható foltként jelent meg a Nyírség középső és déli részének néhány településén; aránya egyes helységekben elérte az épületállomány 1/3-át, sőt felét is. A fazsindelynek és a cserépnek igen kis jelentősége volt a megye népi építészetében: elsősorban nemesek, nagyobb birtokosok, zsidó bérlők és egyházi tisztségviselők épületeit borították velük. A zsindely főként a Tiszán leúsztatva került a megyébe, a cserepet a helyszínen égettették jómódú építtetők. A most említetteken kívül a