T. Bereczki Ibolya, Sári Zsolt szerk.: A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században - Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

KEMÉNY Márton: A mezőgazdaság és a helyi társadalom összefüggései Muraszemenyén a 21. század elején

őrzöm a bárányoknak itt, mer ugye van, azt ilyenkor a bárányokat külön keil etetni, be van zárva, csak lyuk van, ahol a bárány befér, nagy birka nem fér be. Azt akkor futás be, gyorsan az abrakot neki, annak a báránynak, a tápot, aztán meg szénát viszek be neki, lemegyek, megnézem, meghallgatom, merre bégetnek, akkor vizet, azt akkor hajts, kocsis, utánuk![...] Van kutya."). A bárányokat Olaszországba exportálja egy közvetítőn keresztül, akit kellő menynyiségü eladó állat esetén értesítenek. Ilyenkor kiválasztanak egy gyűjtőhelyet a térségben, rendszerint a legtöbb állatot eladó juhász majorját, ahol átmenetileg legeltetni is lehet. A környékbeli juhtartó gazdák ide szállítják bárányaikat, majd kamionokkal viszik tovább az állatokat külföldre. A jószágok mérete szerint három kategóriába sorolják az állatokat, más ára van a tejesbáránynak, más a választott báránynak, és más a pecsenyebáránynak. Amint van néhány megfelelő súlyú bárány, N. N. megkeresi a közvetítőt, ugyanakkor próbál az igényekhez igazodni (évente háromszor van nagy kereslet Olaszországban: karácsonykor, húsvétkor és augusztusban, nemzeti ünnepük idején). Ha ez a rendszer valamilyen okból megakad, alkalmi belföldi felvásárlókat keresnek, például N. N. 2001-ben pestisjárvány során elrendelt zárlat miatt a bajai vágóhídnak adta el a bárányait. N. N. alkalmilag egy-egy pótkocsi trágyát is elad helyben, a jószágok gyapját pedig rendszerint csak alacsony áron tudja csak értékesíteni {„Hát a gyapjú az nem haszon. A gyapjúért annyi pénzt kapsz, kérlek szépen, amennyiért megnyírattatod a birkát. [...} Eljön a cigány, megnyír, kell neki adnod kaját, piát és elfogyott a lóvé. Helyesebben mondva nem fogyott el, hanem kifizeted, aztán akkor bizakodsz benne, hogy talán visszakapok ennyit, mint amennyit kifizettem."). Az eladásból befolyó nyereségből fedezik a rezsit (víz, villany, gáz és telefon) és a leendő szennyvízcsatorna előlegét, ugyanakkor a jövedelem egy részét rendszeresen visszaforgatják a gazdaságba. N. N. ismereteit, információit a juhtenyésztő szövetség közlönyéből, a Magyar Állattenyésztők Lapjából, és a Kistermelők Lapjából szerzi. A szövetségbe kötelezően be kellett lépnie, mivel regisztrálják az állatállományt, rendszeresen ellenőrzik, tetoválják, vérmintát kérnek a járványok megelőzése végett, előírják a nyírást, oltást, féregtelenítést stb. Állami támogatáshoz is csak a szövetségen keresztül lehet jutni. Bár N. N. juhászata kifejezetten piaci célokat szolgál, különleges alkalmakkor maga is levág egyet-egyet {„Van egy pici tavam, harmincőtszőr tizenkét méteres, csak ilyen hobby jellegű. [...] Azt például most a majálist, azt itt tartottuk, tizenegyen, tizenketten indultunk, azt a végén lettünk harmincötén, oda is egy báránynak elvágtam a nyakát, azt az volt a menü. [....] Aztán akik voltak itt haverok, nekik horgászversenyt indítottunk, a belépő az két liter bor volt, és ki fogta a legtöbbet, hát csak ilyen szórakozás jelleggel. Akkor is egynek elvágtuk a nyakát"). A levágott állatok bőrét maga sózza és szárítja az egyik akolban (saját bevallása szerint nem ért a bőr kikészítéséhez), hátha valami módon hasznosítani tudja őket. A juhok mellett kb. 15 baromfit és egy-két disznót tartanak kizárólag saját fogyasztásra. Ásatott egy tavat is a major mellett, ahol horgászni szokott. N. N. tehát már fiatalon, még a rendszerváltás előtt fogott bele partnerével vállalkozásába, ami hamarosan magas bevételekhez juttatta őket. A rendszerváltás után a korábbi stratégiát folytatva, de a szabad piac változó igényeihez alkalmazkodva N. N.