T. Bereczki Ibolya, Sári Zsolt szerk.: A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században - Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

KEMÉNY Márton: A mezőgazdaság és a helyi társadalom összefüggései Muraszemenyén a 21. század elején

lenek voltak a felvásárlási árak, hogy előtte két hónappal megvették kétszázhetvenhat forintér a disznónk kilóját, akkor leálltak pillanatnyilag, tehát úgy, hogy nem is szállítottak egyáltalán. Két hónap múlva, mikor szállítottak, akkor már voltak százharmincöt-száznegyven-százötven kilósak, akkor meg adtak érte százötven forintot kilójáért. Mindegyiken hat-hétezer forint mínusz. Aztán fölhagytam velük."). 1992-ben, a téesz fölszámolása után N. N. megvette a majort, ahol a mai napig juhokkal foglalkozik, összesen átlagosan 80-90 merinót tart. Az akol és egy 600-700 négyszögöles szántóterület a 10668 m

2-es majorban van, melyhez 4,5 ha legelő és egy 2001-ben kapott 1,2 hektáros rét, valamint egy kis „háztáji" szántóföld tartozik. A legelőt és a rétet a szülőfaluban kapott részaránytulajdon elcserélésével szerezte meg. A rendszerváltás óta működő szabad piac nem kedvez a vállalkozó számára, ezért az 1990-es évek óta már csak félállásban foglalkozik állattartással, mellette a muraszemenyei cserépüzemben is dolgozik, ismét esztergályosként. Egyéb alkalmi munkákat is elvállal, például egyik szomszédjának a fáit ő nyírta le egy alkalommal. A juhokat így is egymaga gondozza, felesége egy közeli faüzemben talált állást. A szántóföldeken takarmánykukoricát, lucernát és egy kevés zabot termeszt, az előbbi kettőt vetésforgóban, ám utoljára 1998-ban fordított. A szántóművelést egy közeli kisvárosban élő mezőgazdasági vállalkozó végzi pénzért, csak a géppel való kapálást intézi N. N. maga (ám ez ritka, mivel vegyszert is használ), és a szerves trágya kihordásához, illetve a kukoricatöréshez hív „haverokat" és másokat segíteni. A szántóföldre pénzért műtrágyát is szórnak. A rétjéről a füvet többnyire saját kaszálógépével takarítja be, de alkalmanként ezt is másra bízza fizetség fejében. Az összes terület most sem elég, a legelő nem tud ennyi juhot eltartani, ezért alkalmi eladóktól vásárolni is szokott takarmányt (szénát és abrakot, például tört kukoricát is, például megveszi az önkormányzattól a közmunka során lenyírt útszéli füvet). Az állatokat villanypásztor őrzi, illetve egyes helyeken víz szegélyezi a legelőt. Ha ez a víz kiszárad, jobban kell N. N.-nek a nyájat őriznie. Minthogy ő az 1990-es évek folyamán kénytelen volt munkát vállalni a muraszemenyei cserépüzemben, ezért csak a munkahelyről hazatérve tud az állatokkal foglalkozni: általában délután megy ki a legelőre, és sokszor éjszaka ér csak haza. Az év során először akkor hajtja ki az állatokat, amint megjelenik a fü, de ekkor még takarmányt is kell adni nekik. A kukorica betakarítása után a tarlóra is ki szokta hajtani a nyájat, és a lucernaföldet is meg szokta tiportatni a vakondtúrások miatt. Az anyabirkák abrakot a téli időszakon kívül elsősorban elles előtt és a szoptatás idején kapnak (egy birka átlagosan két év alatt három bárányt ellik, és tizenkét éves koráig számít jó birkának, utána esetleg húsz éves koráig tejelő birkaként hasznosítható). Az eladásra szánt bárányokat N. N. elválasztja a többiektől és abrakot, szénát, tápot is ad nekik, a legelőre viszont nem hajtja ki őket {„Hát oda [került villanypásztor], ahol tudtam, hogy arra tudna elmenni. Mer a víznek nem mennek. Ugye olyan szárazság van, hogy most - mit tudom én - a holtágak ki vannak száradva, azok a vízelvezető árkok, amibe örökké víz szokott lenni, az is csont száraz. Úgyhogy most csak úgy tudom szigorúan, hogy végzek a munkával, tehát itt a műszakkal, azt akkor hajts, kocsis! Annyi, hogy hazamegyek, megiszom a kávémat, aztán akkor fogom magam, indulok ki, engedem le őket. Tudom, hogy merre mennek, ha amikor már elindul, tudom, hogy tíz perc múlva hol találom meg őket. És akkor addig