T. Bereczki Ibolya, Sári Zsolt szerk.: A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században - Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)
VASS Erika: Eltérő értékrendek egy völgységi faluban a 20. század második felében
Azok a vallásos tárgyú képek, amelyek nem kötődtek konkrétan a németekhez, a székelyek otthonaiban is helyet kaptak. így például egy gyermekekre vigyázó őrangyal kép a gyermekek szobájába került, máshol pedig a Szúz Máriát, Jézust ábrázoló képek váltak szerves részévé a szobának. A németekhez kötődő vallásos alkalmak közül a két világháború között kiemelkedett Nagyboldogasszony napja. Ekkor, azaz augusztus 15-én a pap a falu határában álló templomromnál szentelte meg a 22 gyógynövényből készült csokrot, a Werzpischlt, melyet védelmező céllal az istállóban és a padláson helyeztek el, illetve Szűz Mária tiszteletére a templomromnál hagytak. A csokrot az idősebb sváb asszonyok ma is elkészítik, így ez a szokás mindmáig német sajátosságként maradt fenn. Mivel azonban a vallás az elmúlt évtizedekben háttérbe szorult, a búcsú elmaradt, a fiatalok nem vették át a szokást. 2002. augusztus 15-én azonban még négy idős asszony elgyalogolt a romhoz, hogy kitakarítsanak ott és imádkozzanak. Közülük egy székely volt, ami azt mutatja, hogy a Szűzanya tisztelete nemzetiségi hovatartozáson felül áll. A jeles napokhoz fűződő szokások körében is sok eltérés volt a különböző etnikumok között. így például a németek virágvasárnap a szentelt barkából a temetőbe is vittek halottaik sírjára. Manapság azonban már a vegyes házasságban élők is átvették ezt a szokást, és így székely sírokon is találhatunk szentelt barkát. A jelen Az alábbiakban fő vonásaiban vázolom a bekövetkezett eseményeket, és a jelenlegi helyzetet, de ezek részletes ismertetése, értelmezése már meghaladná e tanulmány kereteit. A telepítések óta eltelt időben a téeszesítés következtében a hagyományos paraszti életforma megszűnt. A felvidékiek többségét az 1950-es években kulákoknak minősítették. A lakosok közül sokan bányában, vagy valamelyik bonyhádi gyárban álltak munkába, de akik a téeszben helyezkedtek el, azoknak is más lett a földhöz való viszonyuk. A mezőgazdaság kollektivizálása miatt a szociális különbség csökkent. A téeszben gyakran együtt kellett dolgozniuk németeknek, felvidékieknek, székelyeknek, ami az egymás közötti kommunikációt is elősegítette. Ezekben az évtizedekben a nemzetiségi hovatartozás a politikai életben elvesztette szerepét. Az emberek lélekben megtörtek a telepítések során, és nem volt ildomos a nemzetiségi származásra hivatkozni. A Németországban és Csehszlovákiában élő rokonokkal évekig nem találkozhattak. 1966-ban - máshol az 1970-es években is - előfordult olyan eset, hogy az elhunyt édesapa temetésére nem engedték ki az itthon élő családtagokat, ezért azok a helyi temetőben nyugvó ősök sírjára vittek virágot. Az 1950-es évektől olyan társadalmi-gazdasági változások következtek be, melyek a székelyek közösségi tudatát, összetartását széttépték. A városi minta elfogadása következtében az életvitel terén a határok sok tekintetben megszűntek. A viselet egységes lett, a szokások jó része kiegyenlítődött. Azok az abroszok, festékesek, 49 ruhadarabok és egy 49. A székelyek a svábokkal és a felvidékiekkel ellentétben még a 20. század első felében otthon szőttek. Jellegzetes darabjuk volt a festékes, a házilag font gyapjúból szőtt ágyra és asztalra való takaróféle.
