Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Hagyományos közlekedés és szállítás Répáshután (1984)

terminológiájuk nincsen, magyar szavakat használnak. Indításkor no, megállás esetén hó, hóha, tolatás alkalmával currik, jobbra tülled, balra hozzád az irányítószó. Akárcsak az ökrök esetében, megtartották a lovak magyar nevét is (például Huszár, Kesely, Laci, Pali, Tündér, Fáni, Manci stb.). A kancáknak többnyire női nevük volt. A lovak csak 4 éves korukban kerültek a répáshutaiakhoz, nevüket első gazdájuktól kapták. Az nevelte és szoktatta őket a hámba. Szarvasmarhát többet tartottak, mint lovat. A két világháború közötti években két gulyát legeltettek a Bükkben, külön járt az alsó gulya és a felső gulya. Az egyik legtehetősebb gazdának, Mikecz Jánosnak 4 ökre, 2 tehene és 2 borja volt a jelzett időszakban. A II. világháborúig a vidék nagybirtokosai és a bükki falvak parasztjai is szürke magyar marhát tartottak. Még Répáshután is csupán 2-3 riska (tarka) marha volt. Szürke gulyát tartott Bánkúton a szilvásváradi gróf (Pallavicini), az egri érseknek Felsötárkány határában, a szatmári püspöknek Bükkzsércen, Coburg hercegnek Cserépfalván és a kincstárnak Diósgyőr határában szintén szürke gulyája legelt. A nagyvisnyói, mályinkai, kisgyőri, cserépfalvi, szilvásváradi magyar parasztok is a nagyszarvú szürke marhához ragaszkodtak. A répáshutaiak az ökörtinót felnevelték és betanították, de az üszőborjúval „nem bajoskodtak". Legszívesebben átadták „tartásra" bükki magyar falvakba (Felsötárkány, Bükkzsérc, Tardona, Nagyvisnyó). A tartás fejében addig hagyták ott, amíg a harmadik borját is megellette és csak tehénként vitték haza. Eltartója három borjúhoz jutott és időközben fejte a tehenet, a répáshutaiak pedig úgy fogták fel, hogy egy borjúért tehenet kaptak cserébe. Ez a kölcsönösen előnyös akció generációk által ápolt ismeretségen, bizalmon alapult. Jármos ökröt rendszeresen kellett venniük, mert nem tudtak eleget nevelni. A Bükkvidék magyar falvaiból, főként Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Bélapátfalva, Kisgyőr gazdáitól vásárolták, ahol sok szarvasmarhát tartottak, s a betanított jármos ökrökből eladásra is jutott. Ezzel magyarázható, hogy szlovák ökörirányító szavak és egyedi állatnevek Répáshután nem használatosak. Igen figyelemreméltó ökológiai adalék, hogy az Alföldön, a síkságon nevelkedett szarvasmarha csak igen nehezen vagy egyáltalán nem tudott megszokni a Bükkben. Körme nem bírta a köves terepet, az állat gyomra nehezen szokta meg a legelők füveit, a kemény, nagy mésztartalmú vizet, s talán az „erős levegő" is bágyasztotta. Előfordult, hogy a kisgyőri embertől vett ökörről csak később derült ki, hogy nem a saját nevelése, hanem a Tisza vidékéről került Kisgyőrbe. Ha ezt előbb tudták volna, nem vették volna meg. Az ökör egy éven át mindig beteg volt, vért vizelt és nem vehették hasznát a munkában. Ez az eset is az ökológiai adaptáció fontosságára, a paraszti állattartók ilyen irányú tapasztalataira figyelmeztet bennünket. Mindehhez még hozzájárul a takarmányszűkös téli tartásmód, ami keveset változott az 1950-es évekig. Az ökröket télen sovány erdei szénán tartották, s amikor már fogytán volt a széna, „kicsapták az erdőre. Ott úgy élt az ökör, mint a vad." Fákat döntöttek le számukra, s az állatok a rügyet, az ághegyet, a fiatal hajtásokat ették. Nyár végén az asszonyok és a gyerekek sok lombtakarmányt gyűjtöttek, főként levelestől levágott kőris-, fűz-, jávor- és juharágakat. A lombtakarmányt és az erdei szénát a borsodi síkságon vásárolt széna- és szalmatakarmánnyal pótolták ki. Az állattartás jellegéhez tartozik az is, hogy almozáshoz az erdei avart gyűjtötték, és használták fel.