Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)
Hagyományos közlekedés és szállítás Répáshután (1984)
tartották. Sok egyéb faárut gyártottak még eladásra, például két-háromágú favillát, keréktalpat, kerékküllöt és egyéb szekéralkatrészt. Favillát, jármot Eger, Bélapátfalva, Miskolc vásárain is árultak. Ezeknek a fafaragóknak tanult mesterségük nem volt, a háziiparhoz szükséges szerszámokat és szakmai ismereteket apáiktól vették át. A fuvarozás Répáshuta népének fontos, talán a legfontosabb kenyérkereső foglalkozása volt. Megbízható emlékezések szerint az 1934-35-ös években 84 fogat volt a faluban. Akadtak olyan családi gazdaságok, amelyekben 2-3 fogatot tartottak, mert a gazda és felnőtt fiai külön-külön fuvaroztak. Az egyik adatközlőnek volt egyidejűleg 3 pár lova és 3 erős lőcsös szekere. 15 Legtöbb munkát a fa elszállítása adta. Tavasztól késő őszig hordták a Bükk erdeiben kitermelt fát a lillafüredi kisvasút végállomására. Főként méterfát fuvaroztak, rönköt ritkábban. Egyszerre 2 méter (m 5 ) fát rakodtak föl, egyiket az első tengelyre, a másikat a hátsóra. Télen kevés fuvar akadt, ezért a fuvarosok többsége beállt az erdőgazdaságba favágónak. A fuvarosok kisebb része foglalkozott hosszú, távolsági szállítással, a faszén és főként a mész eladásával. Ritkán fordult elő, hogy saját égetésú meszet árult. Kialakult szokás szerint az 1960-as évekig tartóan - a fuvaros megvette a meszet a mészégetőtől „mázsaszámra". 8-10-12 q mészrakománnyal indult neki az árusító útnak, faluról falura járt, s egy hétig is távol maradt. Lehetőség szerint a mészfuvarosok vasárnap reggel indultak el otthonról és hétfőn már a Tisza mentén jártak. Húzómérleget {mincér) vittek magukkal, s vagy kilóra mérték pénz ellenében, vagy szakajtószámra adták és terményt kértek cserébe. Egy szakajtó búzáért egy és fél szakajtó meszet adtak, de a rozsért csak egy szakajtóval mértek. 17 (Régebben puhafából vájt kenyérszakajtóik voltak, amit vahannak neveztek. Ma már a szóra is kevesen emlékeznek, mert a szalmából font szakajtóval együtt átvették a magyar elnevezést.) Terményért cserélni falusi gazdasszonyokkal lehetett a meszet. Uradalmak, építkezők mázsa- vagy szekérszámra vették pénz ellenében. A mész árán útban hazafelé árpát, kukoricát, búzát vettek. Előfordult, hogy a miskolci kereskedőktől vásároltak korpát, vereslisztet, szemestakarmányt a kapott pénzen. A mészárusok a tiszafüredi vagy a tokaji hídon áthaladva eljutottak a Tiszántúlra, s azt bekóborolták néha egészen a román határig is eljutva. A fuvaros ritkán fizetett rá a vállalkozásra, rendszerint tisztes hasznot könyvelhetett el. Mindig tettek sátort a szekerükre, s a távoli utaknak csak lófogattal vágtak neki. 18 A fogattal rendelkező gazdák a lovakat és az ökröket is rendszeresen patkoltatják. Az ökröket is télen-nyáron patkolni kellett. Nyáron „sima", télen „éles" patkót verettek a körmükre. Amíg a gyári patkó meg nem jelent, a téli patkót a kovácsok „élesítették meg". Az ökröknek mind a négy lábára patkót rakattak, a külső és a belső körömre is egyet-egyet. A patkót podkovának mondják szlovákul. Az erdei fuvarozásban az ölfa, a méterfa szállítása volt az egyszerűbb feladat. Időnként azonban hosszú, nehéz fatörzseket kellett szállítani. Ehhez a mun16. Adatközlő Sir Bertalan, szül. 1902. 17. Lásd még: VICA Gyula 1980a 256.; BAKÓ Ferenc 1951. 18. Adatközlő Flekács Antal, szül. 1894.
