Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Utószó

Az 1970-es évek végén magam is lendíteni kívántam a transzport-témát kutató kollégák nemzetközi összefogásán, s magamra vállaltam a Nemzetközi KárpátBalkán Bizottság égisze alatt megtartott nemzetközi konferencia szervezését, majd az előadások kötetbe szerkesztését A Traditionelle Transportmethoden in Ostmitteleuropa c. kötetben (Budapest, 1981.) több dolgozat megjelent a magyar szekérgyártás és szekértípusok történetéről, s két cikk is foglalkozik a balkáni, főként a bolgár szekerek ismertetésével. Az összehasonlító néprajzi kutatás érdekeire tekintettel első alkalommal a magyar nyelven közreadott tanulmányaim többsége angol vagy német összefoglalóval, kivonattal jelent meg. (A mostani kötet jellegére tekintettel, az idegen nyelvű kivonatok újbóli közlésétől itt eltekintünk.) A Magyar Néprajzi Atlasz, az egymást követő monografikus kutatásaim (palóc pásztorkodás, paraszti rétgazdálkodás) terepmunkálatainak lezárulását követően kevesebb időt tölthettem terepen, s csak lopva, más témák ürügyén foglalkoztam a paraszti jármüvek helyszíni dokumentálásával. Ilyenformán a Barkóságról szóló tájmonográfiában, a gömöri bányászatról és erdei iparokról szóló dolgozataimban, a Bódva-völgyi gazdálkodásról és a temesközi, a Karas-vidéki magyar népszigetekről közölt írásaimban is érintem a járművek, a szállítás tárgykörét. Ezen terepmunkára alapozott dolgozataim közül a palócföldi, a répáshutai és a Bódvavidéki szerepel a kötetben egy-egy kiemelt részletével. Terepgyűjtéseim, fotóim zöme azonban ma még feldolgozatlan. Hivatali és oktatói elfoglaltságaim közepette a terepkutatásnál több figyelmet tudtam szentelni az utóbbi két évtizedben a szekerek, szánok, fogatok történeti múltjának. Eddig megjelent írásaim a honfoglalás kori vagy a középkor végi, újkor eleji szekerekről, fogatokról csupán előtanulmánynak tekintendők Tervezem, hogy a Magyar Néprajz c. kézikönyv első kötetében {Táj, nép, történelem), néhány éven belül megjelentetünk egy tömör áttekintést a paraszti, népi járművek történeti korszakairól is. Az említett kézikönyv II. Gazdálkodás címen kiadott kötetében a közlekedés és szállítás tárgyköréről megjelent fejezetben (Budapest, 2001. 811-973.) a jelenre, illetve a 20. századra - annak is főképpen az első felére - összpontosító tipologizálás, rendszerező áttekintés volt a célunk. Ez alkalmas kiindulás lehet a történeti fejlődésmenet felvázolásához. A mostani gyűjteményes kötetnek a kiadásával több célunk van. Mindenekelőtt a szekerek, szánok, fogatok iránti érdeklődés felkeltése, s további kutatások serkentése. Hiszen a régi járművek és fogatolási módok világa a magyar nép anyagi műveltségének igen jelentős és nagyon karakterisztikus részlegét képezi. A közlekedés és szállítás tradicionális eszközeinek, tárgyainak kutatásában a hazai etnográfiának még mindig vannak súlyos adósságai, s ma már talán jóvátehetetlen mulasztásai. Egész tájak, korok maradtak feltáratlanul, s elavult szakszavak, tájszavak várnak értelmezésre, tárgyrajzzal történő magyarázatra. A szófelejtés és -kopás, a technikai változás a 20. században gyorsult fel, de a megelőző századokban is létezett. ARANY János, a magyar nyelv és tárgyi környezet páratlan ismerője már a Toldi szerelme egyik sorához (III. ének, 1. szakasz), melyben a kocsi hintót és az orsós szekeret említi, jegyzetben hozzáfűzte: „orsós szekér" valahol régi könyvből ragadt rám, hogy mielőtt a rugós hintót (hazánkban) feltalálták, orsós szekéren jártak.