Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Utószó

Használják-e ma e nevet valami szekérre, nem tudom." Ma már a MURÁDIN László által szerkesztett Romániai Magyar Nyelvjárási Atlasz térképe alapján (I. kötet, Budapest, 1995. 224-225.) persze tudni lehet, hogy egyes erdélyi nyelvjárásokban az 1960-70-es években, a terepmunka idején még élt ez a szekérnév. Kevésbé ismerjük az erdélyi tájak, népcsoportok járműveit formai, szerkezeti szempontból, s a tárgykör egész magyar kutatásáról elmondható, hogy szűkében van a megbízható, szabatos tárgyleírásoknak és a méretarányos, pontos rajzoknak. JORDÁN Károly rajzait és az Átány-kötet ábráit (FÉL, Edit-HOFER, Tamás: Geräte der átányer Bauern. Budapest, 1974.) sajnos kevés tárgyrajz közelíti meg. A múzeumi gyűjteményekben, különösen a kisebb tájházak, falumúzeumok tárgyai között a járművek kevés figyelmet kapnak. A parádi Kocsimúzeum, egy-két majormúzeum és a mátészalkai Szatmár Múzeum mellett az ország szabadtéri múzeumai rendelkeznek nagyobb számban kerekes járművekkel, s ott kínálkozik legtöbb lehetőség ezen tárgycsoport kiállítására, dokumentálására is, Azt remélem, hogy a jelen kötet is a muzeológusok hasznára lehet a szekerezés, fogatolás kérdésköréhez tartozó tárgyak beszerzésében, dokumentálásában és tudományos érdekű feldolgozásában. A múzeumok világában a néprajzi gyűjtemények mellett az ipartörténeti, a speciálisan közlekedési múzeumok is sok értékes tárgyat őriznek, s a néprajzi múzeumok „Közlekedés" tárgyszóval jelölt raktárain kívül a bognár (kerékgyártó), a kovács, a szíjgyártó, a kötélverő, a kocsifényező (szatler) kézműipar, kisipar tárgyait őrző gyűjtemények segítik elő a kutatást. Az utóbbi évtizedekben a terepmunka ebben a témakörben is megnehezült. Megfogyatkoztak a fogatok, a használatban lévő szekerek, kocsik, taligák és szánok, s nagyon meggyérült az alapos ismeretekkel rendelkező idős korosztály. SZEKERES Gyula hajdúböszörményi monográfiája, KEMECSI Lajos Gerecse-vidéki, majd északdunántúli keretezésű szekér-tanulmányai, NAGY Balázs ma még kéziratban elfekvő szakdolgozata Háromszék régi paraszti járműveiről azonban arra vall, hogy kellő kitartással és némi szerencsével a terepen is lehet még ismereteket szerezni, dokumentációkat összeállítani, s alapos tanulmányokat folytatni a szekerek, szánok, fogatok, s az előállításukat végző mesterségek hajdani világáról. A szekerek, kocsik, taligák tárgytörténeti kutatása nem nélkülözheti az interdiszciplináris összefogást. Mint az anyagi kultúra más területein, a néprajz ebben a tárgykörben is a legújabb kori tárgykészlet tipológiai rendjének kidolgozásával, tárgyföldrajzi képének megrajzolásával és összehasonlító néprajzi vizsgálatokkal járulhat hozzá a tudományközi együttműködéshez. Ezzel segítheti elő a kerekes járművek egyetemes kultúrtörténetének vizsgálatát is, melyben természetesen a régészetnek van meghatározó szerepe. A Kárpát-medencében a neolitikum óta létező szekerek agyagmodelljei vagy a Pannónia provinciában ismeretes szekerezés, fogatolás római kori régészeti emlékei természetesen nem kapcsolhatók az ősmagyarság járműkultúrájához, de a kelet-európai, a Kaukázus-vidéki és nyugat-szibériai régészeti kultúrák ismerete nélkül nem várható honfoglaló eleink szekerezésének megvilágítása. Ebben a vonatkozásban az orosz nyelvű régészeti szakirodalom és az azt közvetítő régészek, különösképpen FODOR István publikációi nagyon fontosak számunkra.