Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Fogatolás, igázás és szekerek a Bódva-völgy térségében (1999)

ugyan nem jártak el, de a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy lóháton történt a szállítás. A lómálházás sokszázados gyakorlat volt a fentebb említett vidéken. Jabloncán 1661-ben vallja az egyik legény egy tolvajlási ügyben, hogy ö segített feltenni a lóra az eltulajdonított méhköpüket.

14 1772-ben Körtvélyes lakói pedig azt panaszolták, hogy „ami gyümölcsük terem, azt lóháton kell nékiek az említett Rozsnyó és Szomolnok nevezetű helyekre áthordani.

15 A karsztvidék déli részén a lómálházás az 1910-es évekig maradt fenn, amíg az országhatár nem gátolta átjárásukat Rozsnyóra, Mecenzéfre. Nyerget nem tettek a lóra, legfeljebb pokrócot. Két kosarat kötöttek össze a kávájánál fogva olyan távolságra, hogy a kosarak hátoldala a ló oldalának „feküdjön". Gazdája kötőféken vezette a lovakat. A kosarak összekötéséhez kötelet vagy két korcost használtak. A korcos (batyuzó lepedő) csaknem az egész kosarat betakarta, s a ló bőrét is óvta a horzsolásoktól. Komjátiból gyalogosan is „sokszor megjárták Rozsnyót". A hegyeken át kb. 10 km lehetett az út, ugyanannyi vissza. Vasárnap reggel „megszedték a cseresznyét", s még aznap eladták Rozsnyón. Délután már otthon voltak ismét. Lóval ugyanannyi idő alatt tették meg az utat, mintha saját hátukon vitték volna a cseresznyét. Égerszög, Szín, Tornakápolna, Szögliget, Bódvaszilas, Derenk, Bódvalenke, Komjáti, Tornanádaska, Hídvégardó, Tornaújfalu kijelöli a lóháti kosár és a málházás elterjedésének déli, délkeleti határait. A Torna és a Csermosnya völgy falvai mind hozzátartoztak a lómálházást gyakorló vidékhez.

16 Szekerek és szánok A Bódva völgy népe kocsinak csak a fédères személyszállító járművet nevezi. Minden igás, paraszti jármű neve szekér, akár lovas, akár ökrös vontatású. Sok parasztgazdaságban volt egy kisebb, „véknyabb" könnyű szekér, futosó szekér is, amit főként utazásra, lagziba vagy búcsúba menet használtak. Mindenütt a módosabb gazdák tartottak ilyen szekeret. A szekér minden esetben négykerekű, s általában egy rúddal ellátott jármű. Ló- és ökörvontatás esetén is páros fogat tartozott hozzá. A futosó szekér készülhetett két rúddal, s akkor egy lovat fogtak elé. A „kettes rúd" a fűrhécre volt csuklósan rákapcsolva. Farmatringos lószerszámot (hámot) használtak hozzá. Csupán a ló elejéig ért, rövidebb volt, mint az „egyes rúd". Borsod és Szalonna környékén ez a ritka szekérforma az 1960-as évekig volt látható. Létezett kétkerekű, két rúddal ellátott jármű, taliga vagy bricska is egyes lófogattal. Ez 1945-1950 körül kopott ki a vidék jármüvei közül. Kocsival főként az urak jártak (földbirtokosok, jegyzők). Falvanként kettő-háromnál nem volt több belőle. A kocsihoz lőcs nem tartozott. Elején felhajtott spiccbógli (lábtartó) védte a párnázott ülésen elhelyezkedő utasokat a felverődő 14. KOTICS József 1988. 160. 15. TAKÁCS Péter-UDVARI István 1989. 59. 16. PALÁDI-KOVACS Attila 1973. 552-553. Saját gyűjtés 1969-ben. Adatközlő: Somogyi János szül. 1887. Komjáti; Végh Ferenc szül. 1880. Szín; Saját gyűjtések 1994-ben. Adatközlők: Somodi János, szül. 1910. Komjáti; Bodnár Bertalan, szül. 1926. Tornaújfalu.