Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Jármok és hámok (1985, 1994)

va mind a földmüvelés, mind a szállítás igényelt már lófogatokat is. Igaz, a középkorban nálunk csak kivételesen szántottak lóval, nem úgy, mint az észak-német síkságon.

7 A középkori és kora újkori források töredékessége, esetlegessége megnehezíti értelmezésüket, a történeti folyamatok érzékelését. Fel kell tenni a kérdést, lehet-e távoli vidékek időben egymást követő adatait egységes „fejlődési sorba" állítani, s lehet-e belőlük országos trendekre következtetni. Azt gondolom, csak szűkebb régión belül hozhatók összefüggésbe az időben következő adatok. Elfogadható például Erdély nyugati peremén a Rákóczi uradalom 17, századi gazdasági jelenségeinek követése a 18. században a gyalui uradalom iratanyaga révén. Úgy érzem, hogy a disszertációban nagy gonddal összegyűjtött adalékok, táblázatok egyelőre csak kevés következtetésre, általánosításra adnak módot. „Az igaerő táji típusai" c, alfejezetben a ló- és ökörfogatok arányát, táji öszszetételét és változásait elemzi az 1895. évi állatösszeírás alapján. Megállapítja, hogy Erdélyben, a Dunántúl nyugati peremén és a Felföld néhány vármegyéjében főleg szarvasmarhával szántottak, szállítottak, viszont az Alföldön a Dunántúl és a Kisalföld nagyobb részén a lónak volt domináns szerepe a [19-20.] századfordulón. Egybevágnak ezzel a megállapítással az utóbbi másfél század néprajzi leírásai is. Ezt követően behatóan elemzi az igavonó szarvasmarha fajtaváltását, a váltás tájankénti fáziseltérését. Minthogy FÜR Lajos dolgozata,

8 továbbá CAÁL László könyve

9 és cikke

10 behatóan tárgyalja ezt a kérdést, rájuk hivatkozva lehetett volna rövidebben érinteni. A két világháború közötti fejleményekhez, az ökörállomány alakulásához tanulságos CSÖPPŰS István dolgozata,

11 amely a felszabadulást követő helyzetet, az ökörigázás rohamos csökkenését is előrevetíti. Az értekezés egyik fő erénye a rokontudományok eredményeinek bevonása, helyenként kritikai értelmezése és szembesítése egymással. Meg kell mondani, hogy esetenként még kritikusabb is lehetett volna. Csupán egyetlen példa: el kellett volna kerülnie azt a nyelvészektől származó téves közhelyet, miszerint a magyar lótenyésztés terminológiája a honfoglalás előtt egyetlen bolgár-török szóval sem gyarapodott. Hiszen éppen a nyelvészektől tudjuk, hogy kantár, gyeplő és béklyó szavunk is honfoglalás előtti török jövevény. Sokkal jelentősebb ennél a hám szó eredetével kapcsolatos nézetek ütköztetése. BODÓ Sándor elveti mind a TESz, mind MOLLAY Károly állásfoglalását, és felveti, hogy hám szavunk a szláv eredetű hamuira vezethető vissza (42-45., 294-297. lap.). Téziseiben a ló-iga és a szarvasmarha-járom középkori elnevezéseként említi a hamut szót. Ehhez mindjárt meg kell jegyeznem, hogy 'szarvasmarha járom' jelentése aligha volt ennek a szónak, hiszen ilyen jelentésben vették át eleink a 10-15. század között az iga és a járom szót a szlávoktól. Mi szükség lett volna még egy harmadik szóra? Emlékeztetni kell arra az eltérésre is, ami a TESz és 7. VÖ. BENTZIEN, Ulrich:1980. 8. FÜR Lajos 1970. 269-284. 9. CAÁL László 1966. 10. GAÁL László 1973. 11. CSÖPPÜS István 1973-1974.