Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Jármok és hámok (1985, 1994)

JÁRMOK ÉS HÁMOK BODÓ Sándor több mint 20 esztendeje, 1964-ben közölte első dolgozatát az igázás kérdésköréről. Az elmúlt két évtizedben kitartóan folytatta a téma kutatását, gyűjtötte a recens adatokat és dokumentumokat Magyarország különböző tájain, tájékozódott a vonatkozó régészeti, nyelvészeti, gazdasági és technikatörténeti irodalomban. Hasznosította a kultúrhistória szétszórt, s korábban alig figyelemre méltatott morzsáit. Feldolgozta az igázási módok egyáltalán nem jelentéktelen külföldi irodalmát, s eközben folyamatosan jelentek meg újabb publikációi a tárgykör egyes részleteiről. Különösen az egyesjárom magyarországi elterjedtségéről és a közép-európai járomtípusokról német nyelven közölt tanulmányai keltettek érdeklődést külföldön is. Ezekkel a dolgozatokkal a Szerző bekapcsolódott az európai néprajz vérkeringésébe, s belépett a tárgykör szakértőinek nemzetközi közösségébe. Ennek a hosszú és fáradságos kutatómunkának csupán az utolsó szakaszában vállalkozhatott a magyar igázási módok történetének megírására, összefüggő monográfia elkészítésére. A most vitára tűzött értekezés tématervét a TMB Zenetudományi, Néprajzi és Folklór Szakbizottsága - a téma fontosságát hangsúlyozva - már évekkel ezelőtt jóváhagyta. Ennek a kérdéskörnek a jelentősége azonban csak a kész monográfiából derül ki igazán. Az mindenki előtt világos, hogy az i.e. 4-3. évezredtől, azaz a kerekes jármüvek és az eke megjelenésétől a 19. századig az emberi civilizáció nagymértékben függött a vonóállatok erejének hasznosításától. Azonban az igaerő hasznosításának történeti útja, a módok és eszközök változatossága, az újítások és a termelési tapasztalatok terjedésének és hagyományozódásának változatos megnyilvánulásai olyan problematikát tartogattak a tudományos megismerés számára, amelynek terjedelme és összetettsége csak egy ilyen tematikus monográfiából derül ki igazán. A bevezető első fejezet jól tömörítve, lényeglátóan tekinti át az igázási módok európai szakirodalmát és a hazai kutatási előzményeket. NIEDERLE, MOSZYNSKI, VILKUNA, JACOBEIT, KRAMARIK, VIIRES, OLIVEIRA, GALHANO és mások munkáit, a kutatási problematika kialakulását és fejlődését ismertetve rámutat a néprajzi vizsgálatok hiányosságaira, ellentmondásaira, egyes tézisek bizonyításának gyengeségére is. Megfelelőnek kell ítélni BODÓ Sándor tájékozottságát a keleteurópai népek anyagában is, már amennyire - speciális szakirodalom szűkössége miatt - e térségben bárki is kellően tájékozott lehet. A balti anyag viszonylag jobban feldolgozott - főként MANNINEN, LIGERS és VIIRES révén - mint a keleti-szláv, a török és a kis finnugor népek igázási módjai, járomtípusai. A kontinens keleti felén és Ázsiában tehát kívánatos tovább folytatni a tájékozódást. Olyan szerzőkre és művekre kell elsősorban gondolnunk, mint RUDENKO, S. I.

1 Előbbi nagy műve a pazyriki kurgánokból az Altaj vidékén kiásott korai járműveket, igákat mutatja be, utóbbi pedig recens baskír anyagot tesz közzé. A beloruszok igaformáihoz hasznos 1. RUDENKO, Sergej I. 1955.; 1970.