Cseri Miklós, Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig - A 2001. október 9-10-én Szolnokon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Szolnoki Damjanich János, 2001)
BALASSA M. Iván: A népi építészet a régészet és a néprajztudomány között
A lakosság legnagyobb része jobban szeret odúkban élni; nem hiszem, hogy másképpen lehetne nevezni ezeket a házakat... házaikban az ember azt hiheti, hogy szántótöldön jár." Leírja a házépítést is: „Ezzel kezdik a házépítést: nyolc lábnyi [2,4 m] mély gödröt vájnak, amely elég széles arra a célra, hogy befogadja a családot, a házi használati tárgyakat és az állatokat... A szállásnak csak egyetlenegy nyílása van... Magvaikat, élelmüket és minden értéküket pincékbe rejtik..." 10 Hát akkor kinek higgyünk? - tehető fel a költői kérdés, az idézett leírásnak, vagy a nyolc évvel korábbi rábcakapi házat látva, saját szemünknek 7 Messze vezetne a lyoni kereskedő és mások útleírásainak, de még egyes történeti források - lásd a hivatkozott debreceni leírást - ilyen irányú elemzése, ezért csak arra hívom fel a figyelmet, hogy már akkor is a különlegesnek, az olvasó által megszokottól eltérőnek, a krízisállapotnak volt inkább „hírértéke", ezért az átlagos, mindennapi rögzítése gyakran elmaradt. Egy következő kérdéskör: az új építőanyagok közül az alföldi vályogot már említettem, de általánosságban is a 18. század az építőanyag-váltás nagy korszaka. A középkori építéstechnikák és anyagok mellett ekkor jelennek meg az újak. A Dunántúl déli részén például azt tapasztaljuk, hogy a különféle földfalak a század végéről fokozatosan kiszorították a fa- és sövényfalakat, 11 ennek következtében - bizonyára nemcsak a faépítkezést tiltó rendelkezések, hanem az erdőtakaró pusztulása miatt is - ezen a vidéken már nem, vagy alig épültek „ex lignis" a házak. A fa, vagy sövény falu épületek legfiatalabbjai is valamikor az 1700-as évek elején épülhettek (nem beszélve itt az olyan zárt és archaikus területekről, mint például a Zselicség), ezek pedig a rendszeres néprajzi kutatások megindulására, a 20. század első felére nemcsak erkölcsileg avultak el, váltak tulajdonosaik által egyre kevésbé vállalhatóvá, hanem fizikailag is. ZENTAI Tündének a Széchényi-féle 1785-86-ban keletkezett descriptióra alapozott elemzése, H. CSUKÁS Györgyinek a Mernyei-uradalom épületállománya 18. és 19. századi állapotát bemutató tanulmánya mellett 12 érdemes elővenni JANKÓ János „A Balaton-melléki lakosság néprajza" című, 1902-ben megjelent művét, ahol a számára recens anyagból nemcsak azt állapítja meg, hogy a Balaton déli partjának föld-, az északi kőfalai újak, és mindkét helyen a sövény volt a korábbi építéstechnika, hanem szinte községenként sorra veszi, hogy hol. mikor pusztultak el a bizonyára egy-két évszázaddal korábban, azaz a 17., 18. században épült házak: „... Kenésén a 19. század első felében a házak csaknem mind sövényfalúak voltak... a század második felében, 1853 és 57 közt maradt le ez az építkezés... Balatonfő-Kajáron a 19. század első felében csak kéménytelen sövényfalú házak voltak... Balaton-Füreden a 19. század első felében csak sövényházak voltak, ezekből néhány máig is fenmaradt...", de a déli parton sem más a helyzet: „...Kilitin az utolsó sövényház 1896-ban pusztult el... Köröshegyen magán a főutczán találunk még néhány sövényházat..." stb. 13 10. HARASZTI Sándor-PETHŐ Tibor 1963. 159-160. 11. ZENTAI Tünde 1989. 22 kk. 12. H. CSUKÁS Györgyi 1991. 13. JANKÓ János 1902. 185.
