Cseri Miklós, Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig - A 2001. október 9-10-én Szolnokon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Szolnoki Damjanich János, 2001)

BALASSA M. Iván: A népi építészet a régészet és a néprajztudomány között

6. kép. Georgius Houfnagel metszeteinek részletei: Nagyvárad, Kolozsvár Az építőanyag-váltás pedig azt jelenti, hogy a korábbi korok, tehát a 17., esetleg a 18. század épületei eltűntek, gyakran még akkor is, ha fizikai, műszaki állapotuk megengedte volna fennmaradásukat. Eddig a hódoltsági, azaz a rendszeres pusztításnak kitett területekről szóltam, a következőkben a Kárpát-medence északi és keleti felével foglalkozom. Nem mintha ezeket a vidékeket a 16-17. század háborúskodásai nem sújtották volna, az északi részekre rendszeresen be-be csaptak a törökök, hogy az ellenük felsorakoztatott idegen hadak pusztításairól ne is szóljunk, Erdélyben is gyakoriak a hadak okozta kártevések, elég közülük a sok falut, templomot felégető 1661-es tatár betörést, az „Ali-járást" megemlíteni, amely „mellesleg" az új fejedelmet, Apai Mihályt is hozta. Ennek ellenére az általam ismert két legrégebbi, 17. századi „rusztikus" épület Erdélyben maradt fönt. Nem véletlenül használtam a paraszti helyett az általánosabb kifejezést, mert tulajdonképpen egyik sem az. A jelenleg legöregebb, napjainkat megért ház Torockón a 260. sz. épület, melynek az udvari első ablakának szemöldökfáján az 1668-as évszám olvasható.