Cseri Miklós, Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig - A 2001. október 9-10-én Szolnokon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Szolnoki Damjanich János, 2001)
PÁLÓCZI-HORVÁTH András: A késő középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei
időben az alaprajzi méretek növekedéséről lehet beszélni, a belső osztás nem a gödörházakban, hanem a fölmenő falú épületekben jelenik meg. A közép- és kelet-európai párhuzamok is arra vallanak, hogy a fölmenő falú, felszíni épületek alapformája kétosztatú volt, amely a 12. századtól megtalálható egyes királyi vagy földesúri központokban és a városokban. A falusi építészetben a 13. századtól egyre gyakrabban alkalmazták, valószínűleg a városi házépítészet és a földesúri kúriák hatására, de csak a 14. században szorította ki a gödörházakat. 22 Bár a perdöntő átmeneti időszakból, a 13-14. századból még mindig kevés adatunk van, a bizonyító anyag lassanként mégis növekszik. Természetesen nem kizárólag ezek a még oly fontos kérdések képezik a késő középkori lakóház fejlődésének legfontosabb kutatási problémáit. Ez az időszak ahogy BARABÁS Jenő igen találóan megfogalmazta - a népi építészet nagy újítási korszaka az építéstechnikában, az építőanyagok differenciált használatában, a tüzelőszerkezetekben, a lakótér megnövekedésében, a többsejtűség elterjedésében, a helyiségek funkció szerinti elkülönülésében. 23 Ezeknek a fokról fokra bekövetkező és elterjedő újításoknak a hátterében méltán kereshetjük a paraszti társadalom 13-14. századi átalakulását és azt követő gyors fejlődését. Ebben a korban következett be a magyarországi agrotechnikában ahhoz hasonló ugrásszerű fejlődés, mint ami Nyugat-Európában a 11. században lezajlott. A 13. század közepe és a 14. század közepe közötti évszázad során egységesült a jobbágyság, és kialakult a jobbágytelekrendszer. E folyamat azzal járt együtt, hogy a települések belsősége is rendezetté vált, a lakóházakat általában mindig a beltelek ugyanazon részén építik fel. Az 1920-as évektől kezdve, a Kecskemét környéki első jelentős faluásatások óta folyamatosan a régészet szolgáltatta a forrásanyagot a késő középkori lakóház történetéhez, s úgy gondolom, még mindig az intenzív adatgyűjtés időszakában tartunk. A 14-16. század a differenciálódás kora a népi építészetben, az építőanyagok és a technológia változatosságáról azonban még koránt sincs országos képünk. Az épületek egyik legfontosabb szerkezeti elemének, a tüzelőberendezésnek a fejlődése az Alföld építészetében ugyan elég jól ismert, de a Kárpát-medence többi nagytájáról ez nem mondható el. A paraszti szemeskályhák hiteles rekonstrukciójára csak a legutóbbi években történtek kísérletek. Fontos lenne egy-egy településen belül megvizsgálni az épülettípusok és szerkezeti elemek fejlődését. A régészeti adatok jellegéből fakad, hogy az épületek teljesen elpusztult részei (födém, tetőszerkezet) általában bizonytalanul következtethetők ki, de még a falazatok anyagának is sok esetben nehéz a pontos meghatározása. Nincs áttekintésünk bizonyos épületelemek, építészeti részletek előfordulásáról és fejlődéséről, mint például az ajtók, az ablakok, az oromfal, a szikrafogó, Az újabb kutatási eredmények figyelembevételével 14-16. századi népi építészetünk jellemző vonásait az alábbiakban foglaljuk össze. A fejlődési jelenségek megvitatása mellett különösen azt tartjuk fontosnak, hogy megvizsgáljuk, milyen információval szolgálnak a régészeti adatok a fő épületszerkezeti típusokhoz és anyagokhoz. 22. MESTERHÁZY Károly 1989.; MESTERHÁZY Károly 1991. 23. BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor 1987. 165-166.
