Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETHŐ László: A vidéki munkásság antropológiája

lopást. A helyi mindenesnél friss hús egyáltalán nem volt, minden kiló húsért a városba kellett utazni. Aki a piac helyéről, a Béke térről gyalog indul a Délivárosba, 20-25 perc alatt kilépve odaért, busszal kicsit bonyolultabb volt, mivel hosszasan kellett várakozni.

27 Egy délivárosi szobában átlagosan 12-en laktak.

28 Sétáljunk végig estefelé a napközben „alvófalu" képét keltő településrészen. A kultúrház hangszórójának dallamát messze hordja a szél. Egymás után fordulnak be a tömött autóbuszok a megálló elé, a leszállók gyorsan szétszélednek. Trafikba, boltba, hazafelé. Egyre több kéményből száll a füst és élénkülnek az utcák. A kultúrház mögötti térségről nagy csattogás hallatszik. Tekéznek vagy ahogy errefelé mondják: kugliznak. Dob nincs a pálya végén, szabadon fut fel a golyó és pattan vissza nagy erővel a földre. Három fára játszanak. Vagy harminc ember áll ott a játékosokon kívül. A hangszórón kívül az étteremből is egy gitár és egy bőgő hangja hallatszik ki. Rettenetesen hangosan verik a kíméletlen zenészek, az embernek remeg a dobhártyája tőle. Talán így szeretik errefelé. Az egyik ajtó előtt többen beszélgetnek, találgatják, hogy hova fognak majd költözni. Mert, mint mondják - az idén, 1954-ben - már a Száll-Rak dolgozói is elmentek. Akik meg ittmaradnak, azoknak nem sok más választásuk van. Errefelé a legnagyobb esemény az őszi szüreti bál. A háziasszonyok egymásnak panaszkodnak: nem mindegy, hogy az ember a szomszédban kap húst, vagy kilométereket kell gyalogolni érte. A zöldségfélékért meg szintén a belvárosba kell menni, a piacra.

29 A megyei tanács egyik helyi tagja tipikus délivárosi karriert futott be: juhász volt 1950 előtt, majd Sztálinvárosba jött, az építkezésen kezdett dolgozni.

30 A Déliváros különleges helyet foglalt el Sztálinváros életében. Elég távol volt a belvárostól, és ha nem is mostohagyerek, de legalábbis a rakoncátlan gyerek szerepét töltötte be az intézmények és vállalatok szemében. Ezt a megállapítást különösképpen az váltotta ki, hogy az évek során több száz család telepedett le a barakképületekben. Az 1950-től épülő barakkok átlagos élettartama 5 év, amit jóval túlléptek, 1956 elején már 3500 személy lakott itt rendkívül mostoha körülmények között. A vékony, 25 cm-es falak átnedvesedtek, a tetőzetek beáztak. A legtöbb barakkban hepehupás téglapadlók voltak és az ajtók, ablakok meglazultak. Az építőipari vállalatok még csak kitatarozták saját épületeiket, ellentétben a Vasmű legtöbb vállalatával, akik nem sokat törődtek az ott lakók szállásaival. 1956 október-november után a családok úgyszólván teljes számban a Délivárosban maradtak. Legtöbbnek nem is volt hova menni. A barakk volt az egyetlen biztos fedél fejük felett.

31 A belvárosi és a barakkokban élő lakosok szeparálásának igénye 1957-ben már a városi forgalmat bonyolító buszokon is megjelent. Az utasokat szelektálták lakóhely és öltözködés szerint. A koszos munkaruhában felszálló radari és délivárosi utasokra a belvárosi lakosok és a kalauzok is rossz szemmel néztek, így az itt lakóknak külön buszjáratot indítottak.

32 27. SZH. 1954. 01. 19. 3. 28. SZH. 1954. 03. 19. 2. 29. SZH. 1954. 07. 09. 2.; 1954. 10. 22. 3. 30. SZH. 1954. 11. 26. 3. 31. SZH. 1956. 12. 15. 4. 32. SZH. 1957. 02. 08. 4.; 1957. 03. 26. 2. 436