Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
MOHAY Tamás: Új kérdések és új határok a néprajzban: az ezredforduló perspektívái
problémái közé, továbbá mindig is sokirányú, sokféle tudományközi kapcsolatot tartott fenn. KÓSA László írja egy cikkében a száz évvel ezelőtti magyar néprajzról, hogy „A hazai néprajz bölcsőjénél egész sornyi tudományszak állt, s ezekkel - véleményem szerint máig előnyös vonást tartva meg - akkor még nagyon szoros és élénk volt a kapcsolat." Ő a folklorisztika és irodalomtudomány-irodalomtörténet, valamint a nyelvészet, a tárgyi néprajz, a régészet és a művelődéstörténet továbbá a földrajz, a statisztika, a fizikai antropológia, sőt a szociológia példáját hozza fel. 1 Később is elevenek voltak más szakmai kapcsolatok, például továbbra is a földrajz, de még az orvostudomány vagy a teológia irányába is, és a mai helyzetet sem tarthatjuk rosszabbnak. A néprajz tudományközi kapcsolatai ma különösképpen nyitottak - és kell is, hogy nyitottak legyenek - az antropológia, a szociológia, a történettudomány irányába. Feltehető a kérdés, hogy mi keltette, kelti olykor azt a benyomást egyesekben, hogy a néprajz valamilyen bezárkózó, szűk határok közé szorított tudomány volna. Erre talán az a válasz, hogy sokan vannak, akik kevéssé ismerik problematikáját, módszertanát, tanulságait, eredményeit. Másfelől ok lehet az intézményi, szervezeti szétaprózottság is; továbbá az, hogy (még mindig, minden törekvés ellenére is) hiányzik a néprajz iskolai oktatása, a módszeres és rendszerezett ismeretek szélesebb körben való átadásának lehetősége. Pedig az érdeklődés nem hiányzik: a kilencvenes években többszörösére nőtt azok száma, akik országszerte egyetemi szintű néprajzi szakképzésben részesülhetnek; az oktatás minden szintjén vannak, akik komolyan gondolják, hogy érdemes időt és erőt áldozni néprajzi ismeretek megszerzésére, átadására. Paradox helyzet, hogy miközben az érdeklődés változatlan vagy éppen növekvőben van, aközben az érdeklődés kielégítésének intézményes módjai korlátozottak, a másik oldalon pedig elhelyezkedni nem, vagy alig tudó fiatal szakemberek egész sora áll. Szétfeszítené ennek az előadásnak a kereteit, ha ezek után akár csak vázlatosan is megkísérelnénk számba venni: hol láthatók az utóbbi évek magyarországi/hazai néprajzi kutatásában azok a fejlemények, amelyek az eddig felvetett kérdések tekintetében reményekre jogosítanak fel. Szép számmal vannak olyan kezdeményezések, eredmények, amelyek diszciplináris határokat is közelítenek, feszegetnek. Néhány kiragadott példa inkább illusztrációként, semmint igazi alátámasztásként szolgál az utóbbi időkből. Fiatal néprajzkutatók tanácskozásának tárgya volt 1994-ben a hagyomány és a modernizáció fogalmainak összekapcsolása a néprajzi, kulturális kutatásokban; itt elméleti felvetések és konkrét elemzések egyaránt megszülettek, például nemzeti jelképekről, a mezőgazdaság új tulajdonosi szerkezeteiről, a folyószabályozások társadalmi kihatásairól. Másfél évtized után sor került a turizmusnak, mint kulturális rendszernek, néprajzi-antropológiai elemzésére, s a kötetbe foglalt tanulmányok szerteágazó tematikája, módszertana azt jelzi, hogy itt nem alkalmi ötletek felvetéséről van szó. Ugyancsak a néprajz határterületein mozognak a nemrégiben meg1. KÓSA László 1996. 15-16.
