Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
MOHAY Tamás: Új kérdések és új határok a néprajzban: az ezredforduló perspektívái
zajló, minket körülvevő migrációs folyamatokról egyelőre inkább a politológiának, a szociológiának van mondandója, és sokkal kevésbé a néprajznak. Voltaképp a magyar-szlovák lakosságcsere következtében hazánkba került százezres nagyságrendű magyar népesség néprajzi elemzésére is csak nem publikált egyetemi szakdolgozatokban történt kísérlet jó másfél évtizeddel ezelőtt (leszámítva néhány ünnepi megemlékezést az események negyven- és ötvenéves évfordulója alkalmából). Mai vándormunkásokról, szezonmunkásokról, csoportkötöttségeket, intézményes támogatást nélkülöző népességmozgásokról, és azok kulturális következményeiről alig tudunk valamit. Pedig jelei vannak annak, hogy például az országhatárokon átnyúló testvértelepülési kapcsolatok megteremtésében és működtetésében olykor igen nagy szerepet vállalnak a kiszemelt testvértelepülésre bevándoroltak. Még kevésbé kutatott téma a hazai néprajzban a menekültek témaköre. Feltűnő, hogy ezzel még leginkább külföldön dolgozó kollégák foglalkoztak; az 1995-1996-os néprajzi bibliográfiában az utaló nem is szerepel. Újfajta határmódosulást hoz a múltra vonatkozó kérdések eddigiektől eltérő felvetése. Nem kizárólag a jelen megértéséhez kellenek új eszközök, új kérdések: a múlt, a látszólag ismert múlt is hoz elő új meg új izgalmas kérdéseket. Nem is csak új forráscsoportok bevonására gondolok, hanem arra, hogy a jelen másfelé irányuló érzékenységei mintegy keresik a maguk előzményeit, gyökereit. A múlt, a történet iránti egyre fokozódó érdeklődés annak a jele, hogy emberek sokasága szeretne tisztábban látni. A múlt sokszor egyfajta hitelesítő jegyként működik, s igen fontos látni, hogy a címkeként használt „ősi, régi, hagyományos" stb. jelzők mögött valójában mi is húzódik meg. Itt a néprajznak kétségtelenül igen fontos illetékességi területe húzódik meg. A modern-posztmodern világban az eltűnőben levő határok egy része éppen azok közül kerül ki, amelyek a tradicionális társadalmakban (a néprajz és az antropológia hagyományosan legfőbb „terepén") erősek voltak, azaz működtek: emberek, közösségek életét hatásosan befolyásolták. Mire gondolok? Az értékhatárokra: a jó és a rossz, az elfogadható és elfogadhatatlan, a követésre méltó és az elutasítandó közötti erős határokra. Mit láthatunk manapság? Azt, hogy számos helyzetben, beszédmódban egyszerűen elmosódik a különbség jó és rossz között, egyre kevésbé tartjuk szétválaszthatónak a normálist és a deviánst. Meg kellett szoknunk, hogy ami az egyik nézőpontból hasznos, az egy másik nézetből éppenséggel káros, vagy egyszerűen csak közömbös. Ha innen nézem jó, ha amonnan, rossz. Azok a felsőbb instanciák, amelyek segítettek eldönteni, a két vagy több nézet közül melyiknek is van igaza, megszűntek tekintélyek lenni. Az értékmentesség elvéről van szó, természetesen. Arról az elvről, amely a századfordulón vált a társadalomtudományi módszertan egyik kánonjává. Fontos felidézni, hogy ez az elv tudományon belüli elvként hatásos, fenntartva, hogy a tudományon kívül igenis helye van az értékvonatkozásoknak - akár közvetlenül a tudományos eredményekből adódó következtetések, a döntések világában. Az értékmentesség valójában csak annyit jelent, hogy tudományos módszertanban, megállapításokban a kutató szigorúan tartja magát ahhoz az elvhez, hogy érzelmeit,
