Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

POZSONY Ferenc: Öregek Erdély változó társadalmában

működtetni. A kollektív gazdaságtól kapott 25 árnyi földterületen meg a ház körüli kertben intenzív zöldségtermesztéshez és állattenyésztéshez fogtak. Ez a gazdaság különösen az 1980-as években értékelődött fel, amikor Romániában súlyos zavarok keletkeztek az élelmiszer-ellátásban. A városon élő gyermekeiket ellátták az alapvető élelmiszerekkel: hússal és zöldséggel. Ebben a korszakban az volt megfigyelhető, hogy miután gyerekeiket kitaníttatták, viszonylag gyorsan kiházasították őket, s az idősebb nemzedékek saját igényeiket elfojtották, takarékoskodásra és spórolásra rendezkedtek be. A megfeszített munkával nyert jövedelmüket mind gyermekeikre, unokáikra fordították. Mivel ebben a korszakban a földnek semmilyen értéke, presztízsszerző ereje nem volt, jövedelmüket elsősorban szimbolikus javakban halmozták fel. Fényes házakat építettek, városi tömbházakban lakásokat vásároltak, azokat ellátták mindenféle modern háztartási eszközökkel, s drága személykocsikkal ajándékozták meg a fiatalokat. Mindezt a gürcölést azzal magyarázták, hogy gyermekeiknek egy jobb, kényelmesebb jövőt alkotnak. Ebben a magatartásban ugyanakkor az is benne volt kimondatlanul, hogy az ajándékok, javak túlhalmozásával gyerekeik, unokáik szeretetét, gondoskodását is szerették volna biztosítani tehetetlen idős korukra. Nagyon sokan saját koporsóikat is megvásárolják, s temetési költségeikre takarékpénztárakban jelentős összeget különítenek el. A hajdani, szegényebb rendű famíliák gyerekeiket elsősorban mesterségre taníttatták, s a helybeli mezőgazdasági vállalatoknál traktorokat, gépkocsikat vezettek vagy javítottak, elsajátították a gépesített mezőgazdálkodás új műszaki ismereteit. Ezek a családok teljes értékű rokoni rendszerrel rendelkeztek, hiszen gyermekeik, unokáik nagyobb része helyben élt. Itt jegyezzük meg azt is, hogy az 1962-es kollektivizálást követő évtizedekben fokozatosan megszűnt az erdélyi falvak belső, merev, kasztos jellege is. A hajdani társadalmi csoportok közötti határok átjárhatóbbakká váltak, a fiatalok párválasztását már nem az idősebbek határozták meg, fokozatosan jóval inkább az individuum képességei értékelődtek fel, s nem a család hajdani társadalmi státusza határozta meg az egyén helyét a lokális közösség életében. Közvetlenül az 1989-es rendszerváltás után újabb gyökeres életmódváltás következett a falun élő idős emberek életében. Romániában visszaadtak maximum tíz hektár termőföldet régi tulajdonosaiknak vagy azok örököseinek. Amitől 1962ben zokogva váltak meg, azt 1990-ben közömbösen, tehetetlenül, aggódva fogadták vissza. A szövetkezeti vagy állami gazdaságok gépparkjait széthordták, megsemmisítették. 1990-től az erdélyi falvakban fél évszázados technológiai visszaesés következett. A hajdani gazdacsaládok modern gépekkel nem rendelkeztek, s pénzalapok hiányában még munkaeszközöket sem tudtak bérelni. A gazdasági épületeikből előkerültek a fa- vagy vasekék, boronák, kézi-kapák. Az 1990-es évek elején nagyon sok helyen lovakkal, ökrökkel, tehenekkel szántották és művelték meg földjeiket. De nem csak az eszközanyag avult el, hanem a falvak emberanyaga is elöregedett. Az idős emberekben még működött az erkölcsi imperatívusz, hogy a földet meg kell művelni, de túl a 60. életévükön hiányzott hozzá egészségük, munkabírásuk. Archaikus gazdaságszervezési mintákat élesztettek fel: földje-