Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

SÁRI Zsolt: A szentemberek egy új típusa. A vallási közösségek laikus vezetői a mai magyar falvak katolikusai között

A SZENTEMBEREK EGY ÚJ TÍPUSA A vallási közösségek laikus vezetői a mai magyar falvak katolikusai között SÁRI ZSOLT A személyiség, az egyéniség, az individuum és tevékenységének vizsgálata már századunk elején bekerült a néprajztudomány vizsgálatainak körébe. Az egyéniségvizsgálat a magyar néprajztudomány nemzetközileg elismert része, amelyet gyakran „magyar iskolának" is neveznek, amely a mesemondó egyéniségek vizsgálatával tűnt ki, és hatott ösztönző erőként az egyéb területeken működő egyéniségek és tevékenységeik vizsgálatára. A vallási közösségekben megjelenő egyéniségek vizsgálata BÁLINT Sándor máig ható tanulmányával' indult meg, amelyet azóta számos munka követett. E sokrétű, többirányú munkáknak volt összefoglalása az 1992-ben Szegeden megrendezett „Szentemberek - A vallásos élet szervező egyéniségei" című konferencia, melynek kötete 1998-ban jelent meg. A konferencia előadói számtalan közösséget, azok vezetőit, „szentasszonyokat", „szentembereket" mutattak be, vizsgálva az egyén és közössége kapcsolatát.

2 Az egyéniségkutatás két fő irányban végzett kutatásokat: 1. a lélektani irány, amely a személyiséget hangsúlyozza, az egyén pszichikumát vizsgálja; 2. a néprajzi irány, amely az egyéniséget alkotásain keresztül vizsgálja. A magyar néprajzkutatásban elsősorban ez utóbbi irányzat dominált, ez vált a magyar egyéniségvizsgálat fő irányává.

3 A téma vizsgálata során alapvető, tudományunkat mindig is foglalkoztató gondolat, problémakör megoldásának szükségszerűségébe botlunk. Ez nem más, mint az egyén és közösségének kapcsolata, az egyén helye a közösség „hálójában". A közösség végül is nem más, mint egyénekből létrejövő organizáció, amely azonban több mint emberek egymás mellett éléséből létrejövő csoportosulás. A kutató a kultúrát létrehozó embert és közösségét csak egy adott természetes és mesterséges környezet keretei között ismerheti meg, amely hatással van az emberre, aki maga is tevékenységével alakítja azt. Az egyén születésével részesévé válik egy kultúrának, amelyet az adott közösség képvisel, így tehát a kultúra nem választható el az embertől, aki nem egyszerű passzív szemlélője az általa hordozott kulturális javaknak, hanem annak részese, befogadója, és egyben alakítója is. Az ember tehát nem pusztán megfigyelője közösségeinek és kultúrájának, bár a kulturálódási folyamat kezdetén az ember valóban csak befogad, és „ezzel biztosítja a maga számára a csoportja által szentesített szokásmódok átvételét".

4 Ez pe1. BÁLINT Sándor 1942. 2. BARNA Gábor (szerk.) 1998. 3. GUNDA Béla 1998. 16. 4. HERSKOVITS 1982. 209.