Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
kérhetjük számon rajta, amire vállalkozott, amire az európai tudománytörténet tipológiájába állítva, egyáltalán vállalkozhatott. Az egyik mérce tehát belső, azaz önmaga lehetőségei szerint kell mérlegre tennünk. A másik mérce külső, vajon a hasonlóra vállalkozók, hasonló történelmi feltételek között kibontakozók és egzisztálok között mit ér a teljesítménye. Saját népből indult ki, a polgári átalakulás folyamatában a nemzeti tudományos élet megteremtésében és a modern nemzeti kultúra konstruálásában vett részt a magyar néprajz, mint a Baltikum és a Balkán közötti térség minden néprajztudománya. A tétel megfordítva is igaz. Az adott térségben a polgári átalakulás függvénye volt a nemzeti kultúra múltja iránt érdeklődő néprajztudomány kibontakozása, Az, hogy számos olyan kezdeményezéssel találkozunk a tudománytörténetben, mely más térségekben és más társadalmi feltételek között később az antropológia előzményének bizonyult volna, nem erény, és természetesen nem is fogyatékosság, hanem a tudományszak sokoldalúságának, művelői érzékenységének bizonyítéka. Fontos körülmény, hogy az etnocentrizmus és a környezetünkben élő népek iránt folytonosan mutatkozó érdeklődés együtt és összefonódva határozzák meg a néprajz jellegét. Nemcsak CSAPLOVICS János méltán sokat idézett mondatáról van szó („Magyarország Európa kitsinyben"). A gondolat mindvégig folytonos elődeink munkásságában. Tisztában voltak azzal, hogy soknemzetiségű és -kultúrájú országban élnek, ami kötelezettségeket ró rájuk. Az eredmények tartalmát és a figyelem mértékét lehet és kell bírálni, de az vitán fölül áll, hogy jelenünkhöz közeledve, a kiemelkedő teljesítményekben az összehasonlító érdeklődés átlépte a régi ország határait, majd a rokon vagy rokonnak vélt népek körét, kiterjedt földrészünk jelentős részére is. Mindez csakis úgy sikerülhetett, hogy a magyar néprajz előzményei több-kevesebb szállal folytonosan kapcsolódtak az európai gondolkodástörténet nagy áramlataihoz, később pedig az önálló tudományszak a nemzetközi tudományosság kezdeményezéseihez. Az előzmények elképzelhetetlenek lettek volna a fölvilágosodás és a romantika, RÁTH Mátyás és RÉVAY Miklós fölhívásai, HERDER, G AAL György és IPOLYI Arnold munkája a GRIMM-TESTVÉREK, ERDÉLYI János elméleti dolgozatai ugyancsak HERDER ismerete nélkül. CSAPLOVICS sokat merített az előítéletes, romantikus nemzetkarakterológiából, de a helyi színek és Európa kulturális sokféleségének párhuzamba állítása folytán akár a száz évvel későbbi európai etnológia előfutáraként is értelmezhető. Idén 111 esztendős társaságunk - világviszonylatban a legrégebben folytonosan működő néprajzi társaságok egyike - az öntudatos magyar patriotizmus, a multikulturális ország és az etnikailag-nyelvileg még összetettebb Dunai Monarchia iránti lojalitás termékeny találkozásából született. Korántsem gondolom egységesnek és harmonikusnak a történetét. Elemei között számos ellentétes értékkel és ellentmondásos egyéniséggel találkozunk. Feszültségei nemcsak az etnocentrizmus és a multikulturalitás paradoxonából fakadnak. Társaságunk legtevékenyebb alapítója, a később is sokszor ösztönző HERRMANN Antal életműve csonka; nagyobb, jelentős művet nem alkotott. HERMAN Ottó, aki megtestesítette a kor Európája jól ismert humán érdeklődésű