Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KÓSA László: Múlt, jelen, jövő

természettudósának alakját, valamint a szintén természettudósi képzettségű JANKÓ János teljesen eltérő módszerrel alkottak jelentőset, és mindkettőjüknek volt nemzetközi hatása. Ugyanabban az időben hallgatja a pesti egyetemen GYULAI Pált az elméleti érdeklődésű, kritikus szellemű filológus, KATONA Lajos, meg a fáradhatatlan gyűjtésszervező, nagy munkákat megálmodó, de kritikátlan fantáziájú SEBESTYÉN Gyula, és mennyire más az elképzelésük a folklorisztikáról. VIKÁR Béla nagyszerű ötlete, a világelső fonográfos népzenerögzítés nem elszigetelt újítás, mert nem sokkal később kezdi népzenei munkásságát BARTÓK Béla és KODÁLY Zoltán, hamarosan pedig RÓHEIM Géza, a pszichoanalitikus etnológia megalapítója, hogy még néhány jeles néprajzkutatót említsek társaságunk tucatnyi újító, vállalkozókész tagja közül, akik az első világháborút megelőző évtizedben a felolvasóüléseken találkozhattak. Nemcsak a Magyar Néprajzi Társaság alapítása illeszkedik időben a tőlünk nyugatra és északra hasonló céllal szervezett intézmények sorába. A Néprajzi Múzeum, pontosabban önálló előzménye egy időben jön létre a nagy közép-európai rokon gyűjteményekkel. Az ezredéves kiállítás néprajzi faluja a skanzenek első nemzedékének tagja. Egy fiatal, önállósulását tekintve csupán néhány esztendős, joggal tapasztalatlannak mondható tudományterület hihetetlen nagy teljesítménye. A 20. század, tehát egy másik korszak eredménye, következményként azonban itt is meg kell említenünk, hogy első kézikönyvünket, A magyarság néprajzát és párhuzamait Közép- és Kelet-Európa országaiban egy-másfél évtizedes időtartamon belül írják meg, amikor az 1920-30-as években a kutatás eljut addig a fokig, hogy az ipari forradalom előtti paraszti-népi világról összegzést tud készíteni. 19. századi történetünk egyértelműen tanúsítja, hogy a magyar néprajz támaszkodhatott és támaszkodott is a kor szabadelvű eszméire. Ezzel együtt járt az emberi haladásba vetett korlátlan hit, a művelődés demokratizmusát hirdető bizalom. A szaktudományi önállóságot megalapozók és megerősítők egyaránt vallották a tudományos megismerés szabadságát és sürgős kötelességét, továbbá a lokálisregionális, köztük a nemzeti közösségek kulturális örökségének óvását. A demokratikus szabadságjogok és a fejlődéshit fényével bevilágított 19. század után a - 20. századra visszatekintve - arról is számot kell adnunk, mi lett ezek lehanyatlása és visszaszorulását követően, hogyan viszonyult a néprajztudomány a 20. századra sötét árnyékot vető politikai szélsőségekhez. A jobboldali radikalizmussal gyorsan végezhetünk, a diktatúra rövid, de szörnyű időszaka alatt szerencsére nem kerülhetett sor a tudományszak erőszakos befolyásolására. Szélsőséges eszméktől - például rasszista fajelmélet - a néprajz művelői mentesek maradtak. A néprajzot pedig ott találjuk a 30-as évek végén, 40es évek elején a terjeszkedő nácizmus ellenében a nemzeti kultúra értékeit fölmutatók, egyben védelmezők között. Sajnos, mindez nem tudta megakadályozni, hogy a háborús pusztítás és a faji törvények ne szedjenek áldozatokat a magyar néprajztól is. A baloldali szélsőséghez való viszony mérlegelése jóval bonyolultabb feladat. A kommunista egypártrendszer négy évtizede - a maga szigorúbb és enyhébb szakaszaival - mindvégig nyílt diktatúra volt. A hosszú időtartam és a parancsura-