Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

BALÁZS Lajos: Erdélyi eredmények és tanulságok az emberi élet fordulóinak kutatásában

KESZEG Vilmos 1995-ben közölt egyik tanulmányában, melyben a romániai magyar folklórkutatás öt évtizedét taglalja,

5 a szokáskutatás néhány gyengéjét is felrója. Nevezetesen azt, hogy „a pozitivista leíró, valamint szelektív szemléletet alig tudta túlhaladni...", hogy „a szokásokról szerzett ismeretek nem tudnak magyarázatot adni a kultúra vagy legalább egy részrendszere működésére, a cselekvések motivációjára, finalitására". A szokáskutatás szemére vetette azt is, hogy a tudományos finalités hiányában szenved, hogy az adatfeltárásban többnyire ki is oldódik a kutatói ambíció. Valójában - mondja KESZEG - az adatok értelmezésével kellene kezdődnie az igazi tudománynak. Ebbe az irányba mutat előre - véli a szerző - BALÁZS Lajos, POZSONY Ferenc, BARABÁS László néhány munkája. Úgy gondolom, hogy a kórtünetek azóta valamelyest javultak. Az ma már elmondható, és a korábbi mennyiségi és műfaji adatok is már jelezték, hogy a kutatási eredmények két típusa kezd körvonalazódni, a korábbi egyszínűséggel szemben. Az emberélet fordulói szokásainak bizonyos részeit leíró, bemutató szakcikkek, gyűjtések, és ezekkel együtt a már elemző tanulmányok kategóriája. És az átmenetek monografikus igényű feltárása, strukturális, szemiotikai vizsgálata. Ennek ellenére még nem ez az uralkodó irányzat. Ne tűnjön szerénytelenségnek, ha az emberi élet szokásairól értekezve, több mint hatvan tanulmány és három szakmonográfia jegyzésével a hátam mögött a továbbiakban többet szólok kutatói módszeremről, szemléletemről, eszményemről. Arról, hogy én hogyan látom kutatási feladatkörömet. Nem hierarchizálás szándékával teszem, hanem azért, hogy a hazai szokáskutatás sajátos arculatát, lemaradásait, eredményeit még tisztábban lássuk és láthassuk. KESZEG Vilmost nem ismételve, hanem árnyalva, talán kicsit parafrazálva, értelmezve, én a szokáskutatási eredmények egy részével kapcsolatban abból indulok ki mint kifogásolható jelenségből, hogy a vizsgálatra szubjektíve kiválasztott részeset alig tűnik egy adott átmeneti szokás szerves részének. A bemutatott, leírt szokásesemény, élethelyzet igen sok esetben statikus, autonóm esetként jelenítődik meg, holott minden átmeneti szokás épp a sorsforduló folyamatának a tükre, tehát egy dinamikus állapot. Eme látószög hiánya miatt igen gyakran tapasztalok aszinkron példákat a leírásokban. Más szóval, hibának tartom önálló, autonóm szokáshelyzetről, rítusról írni akkor, amikor semmi sem autonóm a szokás teljes kontextusában, csupán láncszem. A magam koncepciójából kiindulva, aki az emberi élet sorsfordulóit a van GENNEP-i átmeneti rítusmodell szerint vizsgálja, azt tapasztalom, hogy a szokásleírások, cikkek, gyűjtések döntő többségükben az eltávolító rítusok időszakát célozzák meg. Vagyis az átmenetel többnyire nyilvános, valóban színjátékszerű rítusait jelenítik meg. Ha az átmenetel szakaszait az egyetemes időtagolás modellje szerint értelmezzük, vagyis ha úgy gondoljuk, hogy az átmenetel minőségi előrehaladásában az elválasztás a múlt, az eltávolítás a jelen, a beavatás pedig a jövő megfelelője, akkor a romániai magyar szokáskutatások többet beszélnek a jelenről, van aki csak erről beszél, elvonatkoztatva a múlttól és jövőtől. Úgy gondolom, 5. KESZEG Vilmos 1995. 99-111.