Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KARÁCSONY MOLNÁR Erika - TÁTRAI Zsuzsanna: Adalékok a hagyományőrzés lehetőségeihez és módjaihoz a 21. század küszöbén

zódás és saját tapasztalataik útján tettek szert. A mezőgazdaság szovjet mintát követő átalakítása megszüntette a nemek és korcsoportok hagyományos szerveződéseit, munkamegosztását is. Mesterségesen rendeződtek át a faluközösségen belüli társadalmi rétegek, például azzal is, hogy a vezető jó gazda parasztokat kulákoknak bélyegezték, s gyakran a nincstelen, föld nélküli, átfogó termelési tapasztalatokkal nem rendelkező parasztokat tették meg vezetőknek a termelőszövetkezetek élére. Ezzel egyidejűleg a munkaerő kényszerű elvándorlása az iparba addig soha nem tapasztalt társadalmi mozgást indított el. A korábbi értékek az élet minden területén nagymértékben devalválódtak. Ennek a folyamatnak a felgyorsulásához az a gyakran hangsúlyozott hivatalos politikai nézet is hozzájárult, hogy minden, ami hagyományos, az elavult, korszerűtlen, és egyúttal elvetendő. Tehát Magyarországon a szocializmus időszakában a hagyományokból való kilépés, a kulturális kiegyenlítődés volt a cél. Ugyanakkor az 1960-as évektől központilag irányított és ellenőrzött módon indítottak hagyományőrző, honismereti mozgalmakat, fesztiválokat, például ezek közé tartozott a „Röpülj páva" mozgalom, és a „Duna menti folkiórfesztivál". Ezek helyi közösségteremtő erőt, valamint a folklórhagyományok egy részének újraértékelését is jelentették. Alulról jövő kezdeményezésként az 1970-es években meginduló táncházmozgalom és a népzenei együttesek létrehozása mutatta meg a városi ifjúság, az értelmiség újra feléledő igényét a hagyományőrzés, a népi kultúra értékei iránt. A rendszerváltás előtti években - mint azt az 1980-as évek magyar sajtója is bizonyítja -, egyre többet foglalkoztak a néphagyomány kérdésével, elsősorban annak reprezentatív képviselőivel, például népművészekkel, néptáncosokkal, népdalénekesekkel, mesemondókkal.

4 Az 1989-es rendszerváltás után megnövekedett az érdeklődés a néphagyományok iránt, ezt mutatja, például a helyi hagyományok ápolása, újraélesztése is. Különösen igaz ez a magyar nyelvterület határon túli részeire, ahol a hagyományok mindig is a nemzeti identitástudat, a közösséget összetartó erő legfontosabb alapkövei voltak. Az oktató-, nevelőmunkában is felismerték azokat az értékeket, amelyeket a néphagyományokon keresztül lehet közvetíteni. Ezt bizonyítják az országszerte megszaporodott pedagógus-tanfolyamok, továbbképzések. A rendszerváltás után új folyamatok indultak meg, így amerikanizálódás, globalizáció, amelyek újabb veszélyeket jelentenek Európa népeinek. Magyarország Európai Közösséghez való csatlakozása kapcsán HOFER Tamás megállapította, hogy „A világra való derűs nyitottság érdekében jó tehát, ha „otthon vagyunk" saját kulturális örökségünkben."

5 A globalizáció korában ezzel a felismeréssel ma már minden nemzetnek, különösen a kis nemzeteknek szembe kell nézniük. Az UNESCO Közgyűlése 1989-ben a hagyományos kultúra és folklór védelmére nemzetközi ajánlást tett. Felismerték, hogy nemcsak a tárgyi javakat, hanem a szellemi örökséget, a hagyományos kézműves tudást, táncokat is át kell menteni 4. MTA Néprajzi Kutatóintézet sajtóarchívuma. 646