Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETERCSÁK Tivadar: Tradíció és modernizáció a paraszti gazdasági közösségekben

például: Bernecebarátiban szégyen volt a jogot idegennek eladni. Örökléskor a gyerekek rendszerint egyformán részesedtek az erdőjogból, ezért idővel nagyon sok töredékjog keletkezett. Emiatt a Dunántúl középső vidékén és a Duna-Tisza közén a holdjogokbari való számolás váltja fel a telekjogot. Ennél minden hold szántóföldhöz tartozott egy eszmei erdőjogrész.

35 A közös erdő legfontosabb hasznából, az évenként kitermelt fából a tagok joguk arányában részesedtek, a jogosulatlanok pedig csak a szabad gyűjtögetés és a száraz gallyak szedése révén használhatták az erdőt. A közbirtokosság fontos feladata volt az erdő fáinak védelme és a fahaszon szétosztása. Erdőik állami kezelés alatt állottak, az évenként kivágható területet az erdő-felügyelőségek engedélyezték, és azt a vágási ütemterveknek megfelelően az erdész jelölte ki. A közbirtokossági erdő területétől és állapotától függött, hogy egy-egy településen évente mennyi fát vághattak. Az erdőterület szerinti osztástól a vágott fa osztásáig igen változatos formák alakultak ki. Az erdész az úrbéri elnökkel, az erdőgazdával és néhány segítővel ősz végén, tél elején vonult ki az erdőre, és először kijelölték az erdészeti üzemterv szerint kivágható területet, a nyilast, parcellát, pagonyt, vágteret. Ekkor döntötték el, hogy az adott területen milyen vágási módot alkalmazzanak, illetve a tűzifa és a szerfa arányát. 7a//óra vágáskor (tarvágás) minden fát kitermeltek, csak 40-50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokossági erdőkben gyakori volt a ritkítás (tisztítás, szálalás), amikor a növendék fákat vágták ki. Gyérítéskor a beteg, fejlődésben elmaradt fákat szedték ki. A fának a jogosultak közötti elosztását a vezetőség intézte, s erre a műveletre mondták az Északi-középhegység vidékén, hogy „megnomerázták vagy kinyilazták a fákat".

36 Ezek a kifejezések azt jelzik, hogy a tagok között számozott vagy megjelölt területet, illetve fát osztottak szét. A múlt században joguk arányában még rendszerint egy-egy erdőrészt kaptak, amit maguk termeltek ki. Ritkításnál és gyérítésnél az álló fákat jelölték meg, illetve számozták és elosztás után az vágta ki, akinek jutott. A faállomány csökkenésével a két világháború közötti években már a legtöbb közbirtokosságban először a tagokkal vagy bérmunkásokkal kitermeltették a tűzifát, és egyenlő egységekbe rakva osztották szét. A lábon álló fák területi osztásánál a vezetőség tagjai először annyi nyilast, léniát alakítottak ki, ahány erdőjog összesen volt a faluban. A nyilas határán álló, illetve kivágandó fák lehántolt törzsére írták a nyilas számát. Az egy nyilasba tartozó szálfák értékét egyenként megbecsülték, meglimitálták, hogy megközelítően azonos értékű és mennyiségű fa kerüljön egy-egy területre. A pénztáros vezette a lisztéi, ahol feltüntették a nyilas számát és azt, hogy abban hány fa található. Máshol kocsi szerint számították a fát, az alapegység egy negyed kocsi volt. 35. PETERCSÁK Tivadar 1992. 61.; HEGYI Imre 1975. 495-500. 36. PETERCSÁK Tivadar 1992. 65-66.