Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

ZENTAI Tünde: Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban

A középkor végi hatalmaskodások peres irataiban már szép számmal szerepel a jobbágyoktól elrabolt ágynemű. Szinte valamennyi ágyneműfajtát jegyzékbe veszik: a lepedőt, a derékaljat, a tollas párnát, a fejpárna-, a kispárnatokot és huzatot. A tollas ágynemű népi használata a 13. századtól igazolható. A 'plumarium'-ot 1276-ban Margit szentté avatásának a kivizsgálása során egy szegény baranyai özvegyember lakásában örökítik meg. S a tollaspárna ugyanezekben az években „képet is ölt" a dejtei (Pozsony m.) kerek templom falán; a legegyszerűbb környezetben, a puszta földön fekvő Szűzanya feje alatt. A 14. századi Anjou Legendárium képein a földön fekvő szegény betegek egy része is tollas derékaljon és fejpárnán pihen. 1400-ban egy tótkállói presbiter (pap) javai közt 'derékalj'-nak hívott nagypárnát vesznek leltárba. A periratok szerint a 16. században derékaljat a földön elszállásolt vendég alá is tesznek (Kolozsvár 1593). A 15-16. századi festményeken tollas fejpárna, lepedő és pokróc a szegényházi ágyakon is látható (Kassa 1474-77, Bártfa 1580-85, Szmrecsán 1510). A halottas ágyon a 14. századtól, úgy látszik, mindig van lepedő és fehér, szövött, tollas fejalj (Anjou Legendárium, Lőcse 1520). Az előkelők tollas fejpárnát és fölötte kisebb-nagyobb vánkosokat használnak, a jobbágyok valószínűleg beérik egy párnával, ami még sokszor párnazsák. A lepedő nagy, hosszan lelóg az ágyról, de van már a kisebb, mai méretű és funkciójú lepedő is, amely a deszka oldalú ágy tartozéka. A népi takarók zöme gyapjúból készült lazsnak és cserge (pokróc) lehetett, amit a földön és padon fekvők középkori módon, magukat beleburkolva - lepedő nélkül - használtak; az ágyon alvók viszont már mai szokás szerint szétterítve, gyakran vászon alátéttel. A sokféle ágynemű és különösen a tollas ágynemű használata a 13. századtól föltételez - még földön alvás esetén is - legalább valami nappali tartó-tároló állványt. A középkor végén pedig a parasztház színvonala valószínűsíti a bútorok, köztük az ágyszerkezet terjedését. A füstmentes, kívülről fűtött, kályhás kemencéjű szoba megfelelő teret biztosít a lakáskultúra megújulásának a jobbágyok módosabb rétegénél. A fejlődés fő sodrában a lakóépület „külső" (szerkezeti) és „belső" (berendezés) alakulása elválaszthatatlan, egymás nélkül nem értelmezhető. Az alvási szokásokhoz még hozzátartozik, hogy a földön alvás helye házon belül és kívül változó volt. A földön vetett ágy alkamasint a szoba közepére került. Az alvópadkák, padok, szükségágyak viszont a falak mentén helyezkedtek el. Szerkezetes ágyból még csak egy lehetett, valószínűleg a gazda, illetve szülés esetén a gyermekágyas asszony fekvőhelye, ami bizonyára a lakótér megbecsült részén állt a bölcsővel egyetemben. A köznép házaiban vagy szobáiban sokan, családtagok, szolgák és zsellérek aludtak egy fedél alatt. A házaspárok közös ágyban pihentek. A gannai (Veszprém m.) jobbágyok sérelmére 1430-ban elkövetett hatalmaskodás leírásából kitűnik, hogy az ágyban meztelenül feküdtek. A meztelenül alvás azonban a képi dokumentumok szerint a nép körében - ellentétben a meleg ágyneműben bővelkedő előkelőkkel - az adott körülmények függvénye volt. Valószínűleg nyáron, illetve a sok ágyneművel rendelkezők gyakorolták. Végezetül a kritikusan értékelt bizonyítékok alapján a legfontosabb kérdésre, tudniillik, hogy volt-e szerkezetes ágy a 16. századi köznépi otthonokban, pozitív