Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

ZENTAI Tünde: Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban

válasz adható. Nem tudjuk azonban, hogy hol milyen mértékben terjedt el. Bizonyos, hogy a földön vetett ágy ekkortájt már „fölemelkedőben" volt. Több adat szól a magas ágyakról, ezek számottevő hányada szükségágy lehetett, de a parasztság előnyös helyzetű rétegeinek házában valószínűleg volt egy bútor ágy is tollas ágyneművel, valamint talpas bölcső. A földön alvás gyakorlata mindazonáltal még széles körű. A szokás továbbélését segíti a 16. században kialakult válságos történelmi helyzet és vélhetően az egyház azon tanítása is, amely különösen a jobbágyok elé a krisztusi egyszerűséget állítja példaképül. A 17. századi változások idejében A 17. században tanúi lehettünk az európai társadalmi és gazdasági súlypontok áthelyeződésének, a feudalizmus restaurációjának, s vele egy új ideológia és művészeti irányzat, a barokk kibontakozásának. A bútorművesség és a lakáskultúra átalakulásában két központ játszott meghatározó szerepet, az 1620-as évektől a németalföldi polgárság, az 1660-as évektől pedig az abszolutizmus megszilárdulásával XIV. Lajos francia királyi udvara. A barokk Magyarországon az 1660as évek, még inkább a török kiűzése (1699) után honosodik meg. A háborúk jelentősen hátráltatják, mégis csak helyenként és időnként tudják megakasztani a fejlődés folyamát. Az új divatú ágy textil borítású fémvázas sátortetővel készül (3. kép), és szinte késedelem nélkül eljut a magyar főrendek palotáiba, majd a gazdag polgári otthonokba is. De az egész században tovább él a reneszánsz sík mennyezetű ágy is. A levéltári forrásokban és az irodalmi művekben rendszerint az ágyak mennyezetes és „egyszerű" fedél nélküli formáit különböztetik meg. COMENIUS is ezt a kettősséget ábrázolja az Orbis sensualium pictus c. tankönyvében (1651-53.), és 1665-től eszerint osztályozzák az árszabásokban az asztalos termékeket is. Az előkelő háztartásokból fönnmaradt csekély számú tárgyi emlék mindegyik típust képviseli. Egy késő reneszánsz, 1672-ben keltezett, fa födelű ágyat a Magyar Nemzeti Múzeumban, egy évszám nélküli mennyezetes ágyat a mosonmagyaróvári Wesselényi nádor és felesége, Széchy Mária barokk oszlopos, sátortetejű ágyait a zólyomradványi (ma Szlovákia), egy nagypolgári sátorfödelű ágyat a soproni, és egy fedél nélküli tulipános festésű támlás ágyat a keresdi (ma Románia) gyűjteményben őriztek meg. Az írott források a külföldön és itthon készült „fejedelmi ágyak"-nál sokkal több egyszerű nyoszolyáról adnak hírt, amelyek ott álltak a főúri házakban is. A céhes adatok szerint ekkor már számolhatunk a szélesebb fogyasztói kör számára előállított vásári asztalos bútorral is. Az 'ágy' szó tartalma bővül, a középkori ágynemű jelentés mellett - az európai fejlődéshez hasonlóan - egyre inkább kiterjed az ágyszerkezetre. A kezdettől fogva állványra vonatkozó 'nyoszolya' név azonban a 17. századi írott nyelvben még túlsúlyban van, miközben a népnyelvben a bútor 'ágy' neve az általános. A köznép ágybútorairól jobbára az írott források és részben a képi ábrázolások alapján alkothatunk fogalmat, tárgyi emlék ugyanis ebből az évszázadból nem maradt