Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál

és seprűből - nagyjából teljesíteni szokott évi mennyiséget, a hosszú listát próbaszerűén ellenőrizve, meggyőződhettem, hogy az valóban helytálló. Még az iskolások is magától értetődően írták fel, kéretlenül, az általuk már készíteni tudott tárgy tudakolásakor, hogy hányat is szoktak belőle csinálni, azaz hánynak az elkészítését várták el tőlük. Igy válaszolt például a 12 éves Gembicki József arra a kérdésre, hogy melyik faszerszám készítését tanulta meg legelőször: „9 éves koromban tanultam orsót csinálni Egynap megtuttam 7 csinálni". Az elvárásnak megfelelő napi mennyiséget a faszerszám-készítők mindenképp igyekeztek megcsinálni. Mivel egy jó ossóstól napi 150 orsó esztergálását várták el, ő ennek megfelelően, 20-30 darabonként előkészítve a karikával ellátott orsószárakat, ennyit is munkált meg. Ha azonban ez az adag szerencsés esetben jó időben elkészült, nem volt szokás belefogni a másnapi adagba. Ilyenkor az ossós a fennmaradt időt valamely esedékes házkörüli munkára fordította, de eltölthette akár kocsmázással, hírek cserélésével is, nem rótták meg érte. A munka akadályoztatása esetén viszont mindenki szükségét érezte, hogy az előirányzott fatárgyakkal késő estébe nyúlóan is, de még aznap elkészüljön. Ami az időmérő eszközök használatát illeti, erre ugyan nemigen terjedt ki a figyelmem, de amennyire emlékszem, volt óra a házaknál. De azt tapasztalatból tudom, hogy nem ehhez igazodva keltek vagy mentek el az emberek hazulról, ha meg is nézték induláskor és érkezéskor, hogy mennyi idő alatt tettek meg valamely egy napnál rövidebb utat és ha ez gyakoribb volt, esetleg meg is jegyezték, például „Vécs 7 óra járás gyalog". Zsebórát, karórát nem hordtak, de útban nem is érezték az óra hiányát. „Az ember tuggya má a nap irányságábú is, hogy délfelé van. De meg harangoznak is mindenfele - mondta az idős Gembiczki Huszár Jánosné - A zsebóra nem kellett az útra - tette hozzá -, az újfajta módi, tuttuk, mikó kellett menni". Az elmondottakhoz még hozzátehetem, hogy mivel terepmunkám idején - mint szó volt róla - a Szuhahuta történetére vonatkozó visszaemlékezéseket is gyűjtöttem, némi fogalmat alkothattam arról, miként tudatosult az ott élőkben a történeti idő. Tapasztalhattam egyrészt, hogy a mintegy másfél századdal korábbi elődök nevére, foglalkozására nem egy meglepően pontos adalék maradt fenn az utódok emlékezetében. így például a Stork családbeliek egyértelműen vallották, hogy Stork Ferenc ősüknek az apja volt az, aki idegenből idetelepült, és ezt a családi hagyományt a dorogházai plébánián vezetett anyakönyv is igazolta, melyben az első újszülöttek közt olvasható, 1786-ban Stork Ferenc, Stork János fiának a neve. A Gembiczkiek tudták, hogy a család egyik, már kihalt ágának azért volt Fazekas (szl. Hrncár) a neve, mivel a huta működésének idején az elődök fazekasként működtek. Erre ugyan írott adatot nem találtam, de tudva, hogy egy 1736-beli parádi összeírásban is szerepel Fazekas Mátyás fazékcsináló neve, aki az olvasztókemencéhez való tűzálló agyag tégelyeket javította,'

8 az emlékezés alighanem a valóságos helyzetet tükrözi. Másrészt ami az ideköltözés óta eltelt időt illeti, azt a megkérdezett legidősebbek, a múlt század második felében születettek is messze 18. TAKÁCS Béla 1970. 26.