Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál
lusiak, az is inkább kölcsönkért, akinek tönkrement volna a faeszköze. „Minek a gereblye, nincs mit gereblyézni vele!" - Mit kaparjak vele? Bánatot? - „Minek hozzák a tilót, ha nem termett kender?" - vágták oda az árujukat kínáló hutaiaknak. Nagy esőzések idején nem volt érdemes seprűt csinálni, úgysem vették volna. A vasárnapi munkanyugvást, ha mód volt rá, betartották, megszegésére azonban, bár jól tudva, hogy elítélendő, sok esetben rákényszerültek. Mivel csak minden második vasárnap volt mise a hutában, az ilyenkor kápolnává alakított iskolában, érthető, hogy a sürgős munkán délelőtt dolgoztak, szinte lopva, egy-két órát. „Csak délelőtt, hogy meg ne lássák" - mondták. A nagy ünnepeket, így a nagy munkaidőre eső tavasziakat, húsvétot és pünkösdöt azonban illendően megülték. A télieknél nem volt ilyen gond. Volt idő mulatságra is, így az akkoriban rendszeresen megtartott asszonyfarsangra. 17 A teljesítmény a természetes világosság váltakozásához igazodott. Méhele csak kevés hutainak volt, a többség, ha megfelelő volt az időjárás, az udvaron kialakított faragóhelen dolgozott, ha meg rossz idő jött, illetve télen benn a konyhában. Ezért volt a szemükben a nyári nap: hosszú nap, az őszi-téli: rövid nap. így mondta a rossz egészségű és csak apróbb munkákkal foglalatoskodó Stork Antal Kékesi az általa leginkább készített kanalakkal kapcsolatban: „Hosszú napon nem tudok többet csinálni, mint tizenötöt, ilyenkor már, rövid napon (októberben) elég tíz". A munka intenzitása a gereblye és kaszanyél készítése, az egymást követő tavaszi vásárok idején volt a legnagyobb, megfigyeléseim szerint ilyenkor valóban mondhatni, hogy látástól vakulásig dolgoztak, heteken át általában 16-17 órát is. Az évnek ezekben a hónapjaiban ezt az erőltetett tempót egyértelműen helyénvalónak tartották. De azt, aki ilyentájt 18-18 és fél órát is dolgozott, már megszólták érte: „Az nem alszik. Aszt utána jajgat, hogy fáj a gyomra. Hát hogyne, ha nem alszik!". Ugyancsak hosszúra nyúlhatott a munkaidő - habár pontos határidőtől nem is szorongatva - az orsókészítés hónapjaiban; ismét elérhette, sőt esetenként, a mesterséges fényt kihasználva, akár meg is haladhatta a tavaszi napokon erre fordítottat, „mer az csak úgy hoz valamit, ha estével pótolják". Az eladási lehetőségek kevesbedésének jöttével, évről évre ismétlődő ritmusban, a faszerszám készítésre naponta fordított idő is csökkent. Legkevesebbet januárban foglalkoztak vele, amikor egyáltalán nem lehetett falura járni és eladásra semmi közeli kilátás sem adódott. Ilyenkor, noha többnyire a favágás is szünetelt a hatalmas hófúvások miatt, lényegében pihentek a faszerszámkészítők, néha csak 5-6 órányit dolgozva. Mondogatták is, a tavasz közeledtével: „Nekünk az lenne a jó, ha sose tavaszodna, hogy ne kejjen dógozni menni". Minden esetlegesség és a munkaidő váltakozásai ellenére az egyes tárgyfélék készítésének megvolt a kialakult és a közösségtől el is várt, személyre szabott normája. Azt, hogy ezt mindenkire nézve általánosan számon tartották, jól mutatja, miszerint miután kérésemre Gembiczki Prófusz Sándor az Alvégtől a Felvégig gondolatban házról házra haladva, minden készítő esetében felsorolta az általa a legfontosabb termékekből - gereblyéből, kaszanyélből, kapanyélből, orsóból, tilóból 17. JÁVOR Katalin 1969.
