Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál
helyeként, 16 arra látszik mutatni, hogy annak a személyes tapasztalatból nem ismert országnak és tájnak a neve, ahonnan az ősök 1777-ben ide betelepültek, még egy századon át sem tudott az utódok emlékezetében megőrződni. * Ami a szuhahutaiak időszemléletét illeti, ezt leginkább az évszakok váltása határozta meg. Az év tagolásában az egyházi ünnepek időpontja mellett az irányadó a faszerszámok árusítása szempontjából legeredményesebb és így legjobban látogatott, környékbeli vásárok napja volt. A legfontosabb vásároknak az egymásutánját könnyen fel tudták sorolni a megkérdezettek; márciusban-áprilisban: Gyöngyös, Hatvan, Apc, Aszód, Lőrinci, Verpelét, Hatvan, május-júniusban: Eger, Pétervására, Gyöngyös, júliusban-augusztusban: Eger és Gyöngyös, majd október elején: Salgótarján. Az eladásra készített faszerszámok előállítási sorrendje a paraszti munkákéhoz igazodott. Arra, hogy raktárra dolgozzanak, készletezzenek, a szuhahutaiak által alkalmazott technológia nem adott lehetőséget; ami elkészült, azt még abban az évben, legkésőbb egy éven belül értékesíteni kellett. Az ennek tudatában kialakult évi munkarendnek megfelelően készült a hutai háziiparosoknál kis számú januári példány után február-márciusban nagy tételben a kapanyél - ez volt a főszezon -, majd pedig már csak kisebb számban áprilistól július közepéig, a kisebb szezon idején. Emellett márciustól szeptember elejéig volt a kaszanyél és a gereblye előállításának ideje, ezen belül teljes erővel áprilistól július közepéig. Ezekhez azonban a kocsot, illetve fogakat többségében a tél folyamán már előállították. Az aratást követően, sőt aratás idején is, aki ráért, csinálta a tilót egészen szeptemberig. A környéken aratás után, „Szent Anna tájba" (július 26.) nyűtték a virágos kendert, a magvast pedig „Kisasszony fele" (szept. 8.). Amikor, egy-két hét múltán, száradt már a kender, vinni kellett árusítani a tilót; „aztán már, ha eltiloltak, nem kell". Szeptembertől fogtak az orsócsináláshoz, decemberig - január elejéig foglalkoztak vele, amíg a nagy hó le nem esett, ez ugyanis akadályozta a falura menést. Akik értettek hozzá, ugyanezen időszakban csinálták és kínálták a guzsalyt. A seprűkészítéssel ahhoz kellett igazodni, hogy az tavasszal is kelendő volt, április-májusban, amikor már lehetett az udvart, utcát seperni, majd aratás után, júliusban ismét, a cséplőgép körül, a kazal helyénél sepregetni, végül vették novemberben-decemberben, ilyenkor akár többet is, heverőbe, várva a havat. A hóhányó lapátot ugyancsak ekkortájt volt érdemes készíteni. A többi árucikk nem volt szezonhoz kötve, akkor csinálták, ha idő adódott rá vagy megrendelő jelentkezett. így augusztus elején, amikor egyébre nincs nagy kereslet, készítettek néhány sütőlapátot, szénvonót, illetve, aki ilyent szokott, dagasztólábat, hogy majd a viendő más fatárgyak mellett kínálhassák. A székfélével, taligával viszont télen volt érdemes babráni. A készítendő árucikket és különösen annak mennyiségét nem csupán az év megfelelő szakasza határozta meg, hanem az időjárás, a mezőgazdaság várható kilátásai. Ha gyenge termés ígérkezett, nem szívesen költöttek új szerszámra a fa16. Az 1989-es adatgyűjtéskor további ilyen, nem igazolható eredethelyről is szóltak a megkérdezettek, így Stájerországról. Vö. Cs. SEBESTYÉN Kálmán 1990. 290.
