Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál

Sok faluban, városban megfordultak a szuhahutaiak. Stork Vendel említette erről: „Mondták az öregek, hogy halála után visszajár a lelke, el kell járni, ahol életében volt." Márpedig az egykori szuhahutaiak nem csupán faszerszámok árusítása okán kényszerültek időről időre elhagyni a községüket. Az évi gabonaszükséglet beszerzése érdekében nyáron rendszeresen vállaltak más helységekben mezőgazdasági munkát, minthogy a saját szűkös, a terepmunkáim idején átlag 2-3 holdnyi, rossz minőségű földjeiken kevés termett;

12 ezt a faszerszámkészítés általánosulása után is csak részben egészítette ki a fatárgyakért cserébe kapott gabona. Már az 1828. évi összeírás szerint „élelemszerzési módjuk aratás és cséplés részesedésért". A későbbiekben is eljártak mezőgazdasági munkára, uradalmakba, de közeli falukbeli gazdákhoz is, illetve a múlt század végétől summásságra, summára, hat hónapra szerződve. A szuhahutaiak rendszeresen vállaltak téli ölfavágást, néha a Mátrán kívül, távolabbi vidékeken is, de év közben ugyancsak sok más, éppen adódó munkát. A fiatalok a háború előtt urasági vadászatokra jártak, hajtónak. A visszaemlékezések szerint korábban egyesek szenet is égettek. Majd az 1930-as évektől kezdtek a környékbeli bányákba járni.

13 Mindezeken túl a férfiak voltak távol községüktől katonaként és esetenként ügyeiket intézni akár Budapesten is. Ezekről a távollétekről és az ezek révén szerzett, a térbeli tájékozódásukat segítő ismeretekről azonban terepmunkám során részletezően nem érdeklődtem és ilyenekről ők sem beszéltek nekem. Meg kell emlékeznem arról is, hogy 1947-ben Szuhahuta majd kétharmada áttelepült Szlovákiába. Közeli, az idősebbek által korábban részben ismert vidékre, Gömörbe kerültek, de a gyűjtéseim idején nem volt mód sem az oda- sem a hazalátogatásra. De mivel ismerték, milyen irányban kellett valamikor arrafelé menni, az eltávozottakra emlékezők, el-elnéztek abba az irányba. Miként az idős Gembiczki Huszár Jánosné említette 1950-ben: „Húsvétvasárnap is kimentem fel a földekre, a felső földekre imátkozni. De nem imátkoztam, csak sírtam. Aszt néztem a szlovákiai hegyek felé, hogy hová mentek el az én madaraim". Sokat faggattam, különösen a legöregebbeket, az akkoriban 70-80 éven felülieket, mit tudnak arról, honnan jöttek ide az elődeik. Az 1949-ben 84 éves Gembiczki Honvéd József így tudta: „Lengyelországból jöttek: a Gembiczki, Draveczki, Csehországból a Storkok, Németországból a Lajgut". Igazolni ezt azonban nem lehet, legfeljebb annyi mondható, hogy a Gembiczki név valóban lengyel hangalakú

14 és a Lajgut (vö. Leibgut) német. Az akkor 72 éves Lajgut János Csehország és Lengyelország mellett megemlítette Morvaországot is - „azt mesélte a nagyanyám", ez a helyi nyelvjárás alapján eredethelyként valóban igazolható.

15 Saját hagyomány volt-e azonban mindez, vagy csak valamely tanítótól, jegyzőtől, avagy mástól valaha hallott következtetés, nem tudtam megállapítani. Abból azonban, hogy Horvátországot is lehetett hallani az idetelepültek vélt származás12. Vö. Cs. SEBESTYÉN Kálmán 1990. 294. 13. Cs. SEBESTYÉN Kálmán 1990. 295. 14. SIPOS István 1958. 42. 15. STOLC, Jozef 1949. 390-393.