Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál
rövid, egynapos útját, amit 80 seprűvel megrakott szekérrel éppen megtenni készült: „Megyer (Nógrádmegyer)-Géc (Magyargéc)-Kishartyán-Sóshartyán— Ságújfalu-Etes." Majd hozzátette: „Ebben el is adom. Ilyenkor a mezőben az aszszonyoknak nincs nagy dolguk, most már odahaza vannak, aszt amit látnak, hogy árulnak, úgy vesznek." Az útitervet tehát az eladandó faszerszám fajtája, mennyisége, az árusításra szolgáló időszak, illetve a várható vevők vásárlási gyakorlatának biztos ismeretében tervezték meg. Láthattam 1949-ben, az egyik iskolás, 12 éves fiú irkájának hátlapján, hogy oda jegyezte fel egy hasonló, általa megtapasztalt, háromnapos, gereblye-, kaszanyélés kapanyél-árusító úton végigjárt faluknak a nevét és így dicsekedett vele az iskolások előtt. A felnőttek egymás közti beszédében azonban nem volt szokás az útvonalat ilyen részletező pontossággal meghatározni. Számukra egyetlen szó elég volt kifejezni nem csupán az útirányt, de a felkeresni szokott községek egymásutánját is. Ha azt mondta valaki: „fölfele visszük" vagy „erre föl megyek", „arra fölfele", mindenki tudta, hogy ezzel a Szécsény felé vezető útra céloz. Ha Pásztó felé mentek, arra csak így utaltak: „lefele megyünk". Minden más esetben viszont az útvonal meghatározója az út irányába eső város vagy nagyobb község volt: „Verpelét tájékára", „Recsk vidékire", „Hatvan környékire", „Tarján felé". Mondták egyszerűbben is: „Bátonynak". A kétféle útmegjelölés ellentmondásosságának maguk is tudatában voltak, miként az kitűnik Stork Istvánné magyarázatából: „Ha Pétervására felé megyünk, akkó megmondjuk valóságban, hogy Péterke felé megyünk, pedig annak is egy része felele van". Mindemellett beszéltek általánosságban Nógrádról, Hevesről is, így például 1952-ben, az akkor 63 éves Gembiczki Kopasz József a tepaszedő lapátról szólva : „Egész Nógrádba, Hevesbe, mindenfelé viszem". Természetesen az előbbi megyének csupán keleti, az utóbbinak nyugati felét értve, ahová általában járni szoktak. A Gyöngyöstől délre eső területet az idősebbek Alföldség, Alvidék, a fiatalabbak már inkább Alföld néven emlegették. Az egykori anyaközséget, Szuhát, a hutaiak egymás közt csak Alsófalunak mondták, a közeli faluk, Szuha, Mindszent, Dorogháza, Bátony (Bátonyterenye) lakói az ő megjelölésük szerint: belső falusiak. Ami ezeken az erdő közeli, faszerszámmal általában magukat ellátó, az árusításra induló szuhahutaiak számára kieső falun túl terült el, az számított messze levőnek. Az útirányok ekként való meghatározása nem jelentette azt, hogy ne ismerték volna az égtájakat; ezeket leginkább az erdei munkáknál, a fákkal kapcsolatban említették. Hallhattam például, hogy „kelet felől levő oldalról inkább kerül kaszanyel, mint észak felül eső oldalról". Feljegyezhettem, hogy a verős oldalon, déli részen, azaz a hegység déli lejtőin növő fa jobban gyarapszik, könnyebben hasítható nyersanyagot ígér, mint az árnyékos oldalon, északi részen nőtt fák és emellett minden fa napkelettű, kelettű, naprészrű levő oldala fejlettebb, mint a napnyugatíú, árnyéktú levő fele. 9 Beszéltek a fa féldéltű való (délkeleti) oldaláról is. Az utakról kérdezve, ritkán történt, hogy kilométerre határozta meg valaki annak hosszát, erősen hozzávetőlegesen. Ma már nem állapítható meg, de meglehet, 9. Vö. K. CSILLÉRY Klára 1987. 177.
