Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál

hogy ez is csupán nekem, az őket faggató idegennek szólt. Egymás között a szokott utakat - akárcsak a II. József-korabeli országfelmérést végzők - az annak bejárásához szükséges idővel jellemezték. Ebben, a szuhahutaiak szempontjából természetesen, benne foglaltatott az árusítással eltöltött idő is és így mondták: egynapos út, kétnapos, ötnapos út. A faluzni, vidékelni járók annyira begyakorolták az útvonalat, hogy komolyabb eltévedésről senki sem tudott. Emlegették ugyan, hogy a karácsonyi vacsora alkalmával azért szokás az almát annyi részre vágni, ahányan az asztalnál ülnek, hogy „jusson eszünkbe, ha eltévedünk, hogy hányan ették Karácsonykor az almát", mert az segít visszatalálni a helyes útra. Kisebb úttévesztés mindazonáltal elő-előfordult, hiszen „aki terhet visz, az maga elé néz, mert felbukna". „Könnyen letévedünk még nappal is, ha ismeretlen az út, meg elgondolkozunk" - mondta Gembiczki Kopasz Sándor. Korábbról nem ismert helység felé vezető útra olyankor kényszerültek az árusítók, ha a felkeresni szokott falukon nem fogyott el az értékesítésre váró készlet. A férfiak könnyebben továbbindultak valamely ismeretlen település irányába. Az egyik asszony mondta 1950-ben: „elmennek messze, Sajgótarjántú a hatodik faluba is mennek. Az asszonyok nem merészkednek olyan messze". Draveczki Béláné így emlékezett arra, amikor 1943-ban, 36 évesen az akkor Nógrád megyéhez tartozót Csákányházáról (ma: Cakanovce) kénytelenségből továbbment a gömöri Bénára (ma: Belina): „Bénára egy vőgyön így átmentem, de idegen helyen nagyon fétem". Ezeknek az egyszeri látogatásoknak az útvonalai azonban nem rögződnek az emlékezetben. Az 1950-ben 69 éves Stork Vendel elmondta, hogy egyszer a háború előtt járt orsót árusítani „úgy túl Losoncnak, de arra má nem tudom a faluk nevit. Vótunk vagy 15 faluba, négy napig ketten." A rendszeresen látogatott településeken az árusok számára különösen ismert objektumok voltak a boltok és a kocsmák. Terepmunkám idején, a hiánygazdálkodás éveiben a boltokba való betekintés szinte elengedhetetlen volt. Mivel a visszaúton egy szakaszt és vele nem kevés fáradságot takaríthattak meg vonatra szállva, a gyalogosoknak ismerniük kellett az útba eső állomások helyét is. Az erdőn át jövő-menők vagy árusítóúton lévők sok minden mást is megfigyeltek. Stork Vendel mondta: „Szeretek menni. Mindig látok valamit." - És az elmenetelek iránti vonzalomról mások is vallottak. „Van úgy, hogy megy az ember és néz az erdőben - beszélte Stork István - és lát egy fán több kocsnakvalót, aszt amikor csinálja a kaszanyelet, eszibe jut, hogy hol látta, aszt elmegy érte." „Ha el nem felejti." - tette hozzá és folytatta: - „Gereblyenyelet is néz, meg gallynak (seprűgallynak) valót, hogy ha máskor jövök, azt viszek majd. Az ember megjegyzi, hogy melyik részen van, aszt ha sűrűbe van, akkor letör egy ágat vagy megjegyez egy-két fát a bicskával, megfaragja a fa héját, hogy tudja, melyik irányba" találja majd meg. Természetesen nem csak a faszerszámhoz való fákra korlátozódik az érdeklődése az erdőn járónak. 1955 kora tavaszán említette Stork István: „Odavoltam seprűgallyért két hete, már kinéztem egy vadalmafát, aszt hazahozom míg ki nem zöldül, aszt beoltom. Má ki van nézve egy vadalmafa, két vadkörtefa."