Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

ILYÉS Zoltán: Az ökomuzeális hasznosítás Gyimes hagyományos kultúrtáji képének megőrzésében

pülési, gazdálkodási és szociális struktúra különösen konzervatív és tradicionális jellegű. Az ilyen területeken, melyek egyben a kezelt és megművelt tájak kategóriáiba tartoznak, megmaradtak eredeti tájrészletek, a nyerstáj maradványai. Történeti földrajzilag ezek olyan élettereknek tekinthetők, amelyeket csak csekély mértékben formáltak át, humanizáltak és betekintést nyújtanak a régebbi kultúrtájiagrártáji fejlődésbe. Itt túlnyomóan a történeti kulturtaj perzisztens elemei jelennek meg.

2 Gyimest ez alapján a tradicionális tájak kategóriájába sorolhatjuk. A tradicionális tájaktól elkülönítendők a reliktumtájak, melyeket már nem hagyományhű módon művelnek, de a gazdálkodás extenzívvé válásával (pl. áttérés a földművelésről a legelő- és erdőgazdálkodásra) máig megőrizhetnek egy sor, a korábbi tájhasználatra utaló tértagoló reliktumformát. A reliktumtájak másik csoportját képezik azok a területek, ahol a társadalmi-szociális változásokkal megszűnt a történeti kulturtaj formálása, de egyes elemei „palimpszeszt-szerűen" utalnak a régi tájhasználatokra. Az antropogén morfológiai elemek értékelésénél a genetikus és funkcionális szemléletet egyaránt érvényesítve a következő formacsoportokat különítjük el: határjelek, az agrárhasznosítás antropogén elemei, az erózió és a vadkár elleni védekezés morfológiai emlékei, a történeti energianyerés és a történeti közlekedési és szállítási infrastruktúra elemei, valamint a bányászat és a védelem reliktumai. A határjelek, birtokhatárjelző antropogén morfológiai struktúrák a történeti kulturtaj egyik legkorábbi elemegyütteséhez tartoznak. Gyimesben a határjelek a Székelyföldhöz képest későn, a 18. századtól jelennek meg, de korántsem abban a gazdagságban, mint a jelentős földműveléssel bíró falvak határaiban. A tulajdonos falvaktól távol eső, rendkívül extenzíven hasznosított, nagy kiterjedésű területek, dűlők határait többnyire természetes vízfolyások jelezték. Az antropogén morfológiai határelemek ritkább előfordulásának másik oka a mindenhol nagy bőségben rendelkezésre álló fa, amelyet a helyi népesség korlátlanul felhasznált a kerítések építéséhez. A kőjelek és határkövek Gyimesben ritkább kultúrtájelemek, szórványosan fordulnak elő kaszálóterületek határán, többnyire más formákkal (sáncok, hangyaboly mezsgyék) kombinálódva Ritkább tájképi, tájesztétikai elemként keresztek, fogadalmi emlékek is lehetnek határjelzők, melyek nevét, helyét elpusztulásuk után is őrzi a szájhagyomány. Gyimesben a határjelző keresztek túlnyomóan fából készültek. Elsődlegesen fogadalmi emlékként, bajelhárító szakrális építményként használják és mint ilyenek gyakoribbak utak mentén, magánbirtokok kerítéseinek szélén. Sajátos altípust jelentenek azok a pásztorok által kőbe karcolt vagy faragott keresztek, életfamotívumok, illetve gyepbe vágott jószágőrző jelek, melyeknek elsősorban mágikus, rontáselhárító funkciójuk van. A kőkeresztek, rovásos kövek mint antropogén tájelemek védelme a kulturtaj- és a műemlékvédelem határterületére esik, A kaszálóterületeken határjelző funkciójú hosszanti, koporsó alakú kőhalmokat is megfigyelhetünk. Másutt a nadrágszíjszerű parcellák határain bordaszerűen hal2. DENZER, Vera 1996. 18-19 292