Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

BÁRTH János: A szállás alakváltozatai (Magyar parasztok határbeli tartozéktelepülései a Kárpát-medencében)

általánosításával és összegző megfogalmazásával. Szerencsére, a tanyafejlődésnek a legtöbb alföldi vidéken ugyanolyan állomásai voltak. A határbeli szállás megjelenési formái és hasznosítási módjai a legkülönbözőbb helységek határában szinte azonos sorrendben követték egymást. Az időbeli eltérések azonban óriásiak. Néhol évszázadok alatt játszódott le az a fejlődési szakasz, amely másutt esetleg néhány évtized alatt lezajlott. Ezért fölöttébb nehéz az általánosítással meghatározható fejlődési szakaszok időhöz kötése. A kijelölt időhatárok jobbára csak a fejlődési tendenciák jelzései. 1. A tanya paraszti gazdasági telephely szerepű korai formája, amelyre a kezdetleges épületek, az időszakos használat és a birtokló család teljes jelenlétét nélkülöző kint tartózkodás volt a jellemző, a 18. század utolsó harmadáig mondható tipikusnak a tanyásodás terén élen járó mezővárosok határában. A szálláshasználat kezdeti formái nem igényeltek tartós anyagokból készült rangos épületeket. A pusztai szálláshelyeket legtöbbször körbeárkolták. A szántóföldövezetben helyenként előforduló, ún. nyári szállásokon alig állt épület. A nyári munkákat végző emberek nádgunyhóban vagy földbe mélyített putriban húzódtak meg éjszaka és rossz idő esetén. Az igavonó lovak és ökrök a szekér oldalához vagy egy korláthoz kötve a szabad ég alatt, esetleg fészer enyhelyében háltak. A vizet gödörkútból merítették. A szálláshely egy részét gabonanyomtatásra használták. A nyomtatás befejezése után szalmakazlak magasodtak a szérű környékén. Az efféle telephelyen aratás és nyomtatás idején tartózkodtak legtöbben: béreslegények, gazdafiak, sőt fiatal nők is. Más mezőgazdasági munkák, például a szántás-vetés napjaiban jóval néptelenebb volt a szállás. Valamivel több épület állt azokon a szálláshelyeken, amelyeket elsősorban állatteleltetés céljából hoztak létre kaszáló vagy szántóföldövezetben. Itt a gödörkút és a gunyhó környékén karámok, garádjaaklok épültek a teleltetendő ridegmarhák számára. Az állatokat fogadott „szénázó pásztorok", béresek gondozták a kemény téli hónapokban. A szállás környékén termett a teleltetéshez szükséges széna. Ennek kaszálása, gyűjtése, kazlakba hordása viszonylag sok munkaerőt vonzott a szállásra a nyári hónapokban is. A teleltető szálláshely közelében kibontakozó és egyre jobban terjedő földművelés tovább növelte a nyári kint tartózkodók számát. Erősödött a telep nyomtatóés rakodótér funkciója. Attól függően, hogy a belterületen volt-e, vagy mikor szűnt meg a szálláskert, előbb-utóbb a határbeli szállás lett a kezes és fejős jószág teleitetőhelye is. A kezes- és fejősjószág szállási teleltetése együtt járt a határbeli istállók megjelenésével. Ezek az istállók általában kémény nélküli tüzelős istállók, tiszántúli nevükön: tüzelős ólak voltak, amelyekben együtt tanyáztak állatok és emberek. A szállási istállók tüze mellett heverésző béreslegények és gazdafiak élénk társas élettel igyekeztek vidámítani megpróbáltatásokkal terhes, téli, pusztai életüket. A szálláshasználat korai időszakában is előfordult, hogy a módos mezővárosi parasztpolgár réteg majoros-nak, kertész-nek nevezett cselédet fogadott a tanyájára, aki családjával együtt tartósan ott lakott.