Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÜRTI László: A magyarság szociálantropológiája - Eredmények és jövőbeli feladatok
saját társadalom felé, de igaz a kutató szorosan vett kutatói társadalma felé is. A szerepvállalás jelent egy bizonyos fokú, időről időre megismétlődő megmérettetést is. Ugyanakkor a kutatások beszámolóját, előadását és publikálását is. Mára már majdnem minden társadalomtudomány, egyszerre elnemzetiesedett, globális és transzlokális. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon a kutatás, az oktatás, a publikálás ki kell, hogy fejlődjön, és ki kell, hogy nőjön a belterjes és íróasztal meghatározottságú néprajzos-folklorisztikus gyermekcipőből. Ehhez szükségeltetik egy bizonyos fokú professzionalizmus, amely magába kell, hogy foglalja a szakma laza, de szervezett intézményesülését, az oktatás színvonalának emelését, a terepmunka-módszertan kidolgozását és a nemzetközi véráramlatba való komoly bekapcsolódást. A szociálantropológia magyar úttörői Nem árt kihangsúlyozni, hogy Nyugat-Európában és a tengerentúlon a magyarságkutatás elsősorban magyar származású tudósok munkásságán fejlődött ki, annak ellenére, hogy mindig akadt egy-két vállalkozó szellemű nem magyar kutató is. Köztudott, hogy az észak-amerikai és az angolszász antropológiában a magyarsággal és a magyar tudományokkal kapcsolatban egy sztereotip kép él. Talán ezek a sztereotip, a két világháború közötti kulturális turizmus által hevített kép segített abban, hogy két kutatóhölgy is terepmunkát végezzen a kárpát-medencei magyarsággal kapcsolatban. Az első kutatónő Irma Hannah GROSS volt, aki mesterfokozatú vizsgadiplomáját írta meg a tatabányai bányászok étkezési kultúrájából. 16 Ez a korai munka valós terepmunkára épült: GROSS rokoni szálait követve jutott el Tatabányára 1923-ban, ahol ötvenhárom bányászcsaláddal készített interjút. Munkájában nemcsak az étkezésről, annak minőségéről és rendjéről értekezik, hanem alapos leírást készít a lakásról, a családról, a gyermekek étkeztetéséről is. Munkáját egy összehasonlítással zárja az emigráns étkezésről. Teljesen más jellegű volt Elizabeth C. REARICK munkássága, amit egyedülálló könyve, A magyarság táncai' 7 is ékesen bizonyít. REARICK, aki nem volt magyar származású, doktori disszertációjához végzett kutatásokat az 1930-as években. Szaktanácsadását olyan illusztris személyek végezték, mint a Columbia Universityn dolgozó DEÁK Ferenc, vagy a magyarországi néprajzkutatók egész sora: GÖNYEY Sándor, LAJTHA László, és VISKI Károly. Ez utóbbiak már el is árulják, hogy REARICK a magyar néptáncokkal kapcsolatban megfelelő, a kornak legalábbis alapos, tájékozódással rendelkezett. Nemcsak tanult az akkori oktatóktól, de a Gyöngyösbokrétán felbuzdulva, több „Bokrétás" faluban végzett terepmunkát. 18 Azonban az antropológia magyarság felé fordulását magyarszármazású kutatóknak köszönhetjük. Sokáig csak két antropológus nevét említik a korai munkák: RÓHEIM Gézát és FEJŐS Pált, Amerikai tevékenykedésük során FEJŐS Pál és RÓHEIM Géza, 16. GROSS, Hannah 1924. 17. Dances of the Hungarians 1939. 18. REARICK, Elisabeth 1939.
