Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÜRTI László: A magyarság szociálantropológiája - Eredmények és jövőbeli feladatok
Véleményem szerint a terepmunka probléma már önmagában is behatárolja az angolszász antropológia magyarországi meghonosítását. Mivel a klasszikus antropológia tárgya a tgrzsi másság és a kolonializmus által okozott kultúraváltás, ennek a kutatása Magyarországon teljesen lehetetlen. Bár a közép-kelet európai másság kutatása - legyen az regionális, nemi vagy etnikai jellegű - lehetséges a magyar antropológushallgatók számára, a harmadik és a negyedik világ kutatása majdnem hogy megszámlálhatatlan akadályokat gördít minden egyes jelentkező elé. Itt sorolhatnám a pénz kérdését, a nyelvtudást, a felkészítő személyzet és a megfelelő háttérirodalom hiányát. Önmagában a bevett angolszász terepmunka hosszúsága sem áll a magyarországi kutatók rendelkezésére. A szociális-kulturális antropológiában elengedhetetlen a kilenc-tizenkét hónapos terepmunka és a kutatott társadalom nyelvének a tudása. Ez utóbbi hiányában doktori antropológiai diplomáról beszélni egyszerűen lehetetlenség. Ebben a relációban a magyarországi néprajzi-folklorisztikai tanszékeken kialakult gyakorlat (a hétvégi és egy-kéthetes kutatások) szinte komolytalannak tűnnek. Ez még akkor is igaz, és főleg antropológiaellenes, ha a kutató azzal érvel, hogy ő a kutatottak nyelvét beszéli (ti. a magyart). A másik idevágó probléma, hogy a magyarországi doktoranduszoktól a külföldi antropológiai tanszékek (ha kikerül a magyar hallgató egyáltalán) nem is ezt, hanem a saját társadalom, a saját régió teljes ismertségét várják el. Ennek a beállítottságnak a háttere talán a későbbiekben még nyilvánvalóbb lesz. Az antropológia magyarországi meghonosítását maga az oktatói gárda milyensége, képzettsége is meghatározza. Annak ellenére, hogy a magyar néprajzkutatók már az 1980-as évek elején etnológiáról, illetve európai etnológiáról kezdett beszélni, ez még önmagában nem helyettesítette az önálló, akár az USA-ban, akár Nagy-Britanniában kialakult egyetemi képzéshez hasonló antropológia megteremtését. Igaz, hogy a német nyelvterületen is problematikus a Volkskunde, Völkerkunde, európai etnológia és a szociálantropológia egyre gyakoribb használata, ezt a nem tisztázott gyakorlatot nem szerencsés átvenni. Mivel a nyugat-európai szociálantropológia egyre jobban kezd összehangolódni és a társtudományokkal együttdolgozni (kulturális tudományok, interkulturális kommunikáció, etnikai tudományok, nemiségtudomány etc.), ezért az antropológia meghonosításának gyakorlata ott keresendő. Ezt a pozitív homogenizációt nem gátolja az sem, hogy különböző országok és tanszékek más és más kutatási irányvonalat, elméleti paradigmákat követnek. Az Európai Szociálantropológiai Társaság (EASA) és folyóirata (Social Anthropology), hasonlóan más európai antropológiai folyóiratokhoz (Ethnos, Anthropological Journal on European Cultures, Man, Anthropological Theory), nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az európai kontinensen dolgozó szociálantropológusok egy nyelven beszéljenek, és megértsék egymást. Ebbe a tudományos áramlatba szervesen be nem kapcsolódni végzetes lehet a magyarországi antropológia számára. Sajnálatos, hogy a magukat antropológusoknak valló kutatók és oktatók, nem vállalnak szerepet a nemzetközi tudományos életben. Ehhez természetesen joguk van. Mint ahogyan ahhoz is, hogy önmagukat annak nevezzék, aminek akarják. Azonban az antropológia nem csak divat, hanem szerepvállalás és elkötelezettség is. Ez igaz mind a kutatott társadalom és a
