Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
A néprajz általában és más vonatkozásokban is sokat mondhatna az etnikai és nyelvi nacionalizmusoknak az utóbbi negyedszázadban tapasztalható fölerősödéséről. Tegyük hozzá: mondhatott volna hamarabb is, de erre módja csak ideológiai korlátok között nyílott volna. (Összehasonlításul gondoljunk a vonatkozó román és szlovák tanulmányokra!) Változatlanul időszerű - és valószínűleg mindinkább az lesz - a nemzeti közösségek léte és kultúrája, valamint a sokat emlegetett globalizáció viszonyát a néprajz szempontjából mérlegelni. Vajon például mikor lesz válaszunk arra, hogy a magyart, mint kis nemzetet föloldódással fenyegeti-e, vagy éppen fordítva, a földrajzilag-politikailag széttagolt magyarok integrációját segíti elő? Napjaink „információrobbanására", az ebből adódó műveltségkeveredésekre, konfrontációkra és új entitások lehetséges létrejöttére gondolva, meggyőződésem, hogy a közeljövőben világszerte jelentősen tovább nő az érdeklődés a regionális és lokális kultúrák iránt. Mindezekhez sorolható a sokak által vallott egyetemes kulturális hanyatlás problémaköre is. Köztudott a magyarnyelvűség és a magyar kultúra szoros összefüggése. Nyelvünk a beszélők szerinti világsorrendben viszonylag elöl helyezkedik el, relatíve sokan, de évről évre kevesebben beszélik, ezért veszélyeztetett, igaz jelenleg közvetlenül nem a globalizáció, hanem a születésszám csökkenése és az asszimiláció miatt. Használatát a szomszéd államok többségében törvények vagy rendeletek korlátozzák. Új jelenség Magyarországon a távoli földrészekről és a szomszédos országokból érkező nagyarányú migráció, új vallási, foglalkozási és etnikai közösségek jöttek létre a közelmúltban, hogy további izgalmas kutatási területeket említsek a sok közül. A néprajz számára ezekből a tényekből számos feladat és következtetés adódik. Mutatis mutandis mindezt az antropológia sem kerülheti meg, akár külön útját járja, akár együtt dolgozik a néprajzzal. Ha igaz, hogy posztmodernnek nevezett korunk a felvilágosodás végét jelenti, azaz nemcsak szekularizálódott a világ, hanem az észelvűség is elvesztette uralkodó voltát, a néprajz és az antropológia ebben a megvilágításban fenntartás nélkül azonos oldalra kerül, hiszen mindkettő a felvilágosodásban fogant. Nem gondolom, hogy ez a tény, ha a korszakhatár igaznak bizonyul, előbb-utóbb a végüket jelentené, de elképzelhetők fontos konzekvenciák. Megjósolhatatlan, vajon ténylegesen vége szakadt az emberi társadalom történetét átfogóan magyarázó elméletek sorának, mint tapasztaljuk, hiszen újabbak megjelenését mégsem zárhatjuk ki. Divatba jött az eszméket önmozgásukban elemezni (dekontextualitás) szemben a legalább másfél évszázadon át általános érvénnyel folytatott elemzésekkel, amelyek több-kevesebb fontosságot tulajdonítottak a történelmi-társadalmi kontextusnak. A változások tartósságát, hogy divatnak bizonyulnak-e vagy sem, az esetleges következmények tartalmát nem látjuk, legfeljebb sejtjük. A természettudományok fejlődésével párhuzamosan hihetetlen gyorsasággal emelkednek a kutatási költségek, melyeknek tetemes részét teszi ki az új, nagy hatékonyságú műszerek beszerzése. Hatásuk átsugárzik a társadalomtudományokra, bár azok műszer- és anyagigénye kevéssé változik, de a használatba vehető korszerű eszközök nagyban könnyítik a munkát, mind az anyaggyűjtést, mind a földolgozást. A nehézségek - véleményem szerint - nem is a gépi alkalmazás területén je-
