Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
tott - igazát, akik szerint a néprajz és az antropológia között nemhogy az éles elkülönülés, a szembenállás sem szükségszerű. Ha ellenkezőjét vallanánk, máris szembekerülnénk a második válaszként megnevezett lehetőséggel, ami nem célunk. A kölcsönös tanulás és az eredményes együttműködés feltétele, bármely prognosztizált változat valósul meg, az, hogy az antropológia ne a néprajz ellenében vagy rovására lépjen föl. Például ha múzeumra van szüksége, új múzeumot, gyűjteményeket alapítson, ne a régieket sajátítsa ki vagy alakítsa át. Ezek a viszonylatok természetesen kölcsönösséget tételeznek föl. A néprajz se akadályozza az antropológia kibontakozását, munkáját. Az egyensúlyt nehéz kialakítani. Huzavonák, határsértési perlekedések valószínűleg ezután is várhatók a tudományszakok és részdiszciplinák mezsgyéjén. A tudományfejlődés szabadságát messzemenően tiszteletben tartva, vélem a néprajz (és más tudományterületek) szempontjából barátságtalannak, hogy az antropológia (vagy legalább némely irányzata) nemzetközi téren általános kultúra- és/vagy társadalomtudománnyá válásra törekszik. Még ha az áttekinthetetlenül szövevényes nemzetközi kínálathoz képest szerények is, összetett és tarka képet mutatnak azok az antropológiai irányzatok, iskolák, amelyek befogadásáról vagy kísérletéről beszélhetünk a mai Magyarországon. A késztetések különböző tudományszakokhoz kapcsolódva érkeznek. Némelyik értelmezés, például a politikai antropológia - szándékos ellenpontozás céljából választottam ezt a pólust - oly távol áll tőlünk, hogy bár a mai tudományos világban - igaz, elsősorban a természettudományban - egészen váratlanul távoli szakok termékeny találkozásainak lehettünk tanúi, nehéz kapcsolatot elképzelnünk vele, s nem is kell minden esetben erre törekednünk. Tényszerűen igaztalan, amit külföldi, főleg ideologikus német minták alapján eddig nálunk inkább szakterületen kívülről állítottak vagy sugalmaztak, hogy az antropológia a modernitással és a internacionalizmussal, a néprajz a konzervativizmussal és a nacionalizmussal alkot párost. A magyar néprajz múltjában és jelenében egyébként sem tudom elfogadni a nemzeti jelzővel címkézést, különösen nem idézőjelbe tételét, mert az igazságtalanul ráterheli a tudományra a nemzet mint társadalmi-politikai formáció kiterjedt problematikáját. Olyan ez, mintha az etnológiára terhelnénk a gyarmatosítást. A magyar néprajz múltja azokkal a szakaszokkal együtt is vállalható, amelyekben par excellence nemzeti tudomány funkcióját látta el, sőt ennek kultúrpolitikai vonatkozásai is voltak (1930-as évek), mert nem élt velük vissza. A magyar néprajztudomány történetének maradandó eredményei nem a nemzeti kizárólagossághoz és öncélúsághoz kötődnek. Meggyőződésem, hogy jelenlegi fölkészültségéből és érdeklődéséből adódóan még nem kevés ideig abban az értelemben számít nemzeti tudománynak, hogy a magyar művelődés bizonyos kérdéseire elsősorban alkalmas és hivatott válaszolni. A közelmúlt vitái és a kérdés elevensége indokolják, hogy a néprajz és az antropológia viszonyáról, ha vázlatosan is, de hosszabban beszéljek. Ám sokakkal szemben és anélkül, hogy ezt a vélekedést teljesen elvetném vagy lebecsülném jogosultságát, meggyőződésem, hogy a jelen és a jövő nagy kihívása a néprajz számára nem az antropológia, hanem általában a tudomány helyének és szerepének világszerte tapasztalható és várható változása.
