Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KESZEG Vilmos: Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban

1992-ben a trunki (Moldva) FEKETE Jánosné SZABÓ Margit (sz, 1928) édesapja, SZABÓ István halottbúcsúztatói ténykedéséről számolt be. Négy osztályt végzett. Első versei a falu kántorával társulva készültek. „Aztán azt mondja tátimnak, édesapámnak, István, csináljunk mü ketten verset...Úgy összekapcsolták, úgy csinálták, hogy világot bőgettek. No, István bácsi, azt mondja, ezt megtaláltuk. (...) Ott a szomszédba meghalt egy tizennyolc esztendős leány. Olyant csántak azzal a kántor úrral együtt. Egy búcsúztatást, hogy a világot megbőgették. Erőst szép vót. Ha valaki adódatt, örökké hittak".

25 Az aranyosszéki Harasztoson a halottbúcsúztatás felől érdeklődve válaszolta 1999-ben az egyik adatközlő: „Mostanába nem szabad. Az idén is írt egy Kolozsváron lévő harasztosi kis nő búcsúztatót egy fiatal halottnak. És meg vót szólítva, hogy hát ez nállunk nem szokás. (...) Amit leírtam, ennek az utolsó halottnak a búcsúztatóját, az január 17-én volt, és azt leírtam, csak azért, hogy az apának elolvastam az én gondolatomat is hozzátéve, Megvan, itt van. Úgy írtam le, vigasztaljam vele az apát." A fenti közlésből tehát az derül ki, hogy a faluban az egyházi tiltás miatt a nyilvánosság elől visszalépve él a halottbúcsúztatás szokása. Aki vét a szabály ellen, az „meg lesz szólítva." A tiltás tulajdonképpen hosszú ideje, a 17. századtól érvényben van. A lelkészek által gyakorolt halottbúcsúztatásért az egyház a lelkész felfüggesztését helyezte kilátásba. Emiatt az idők folyamán a gyakorlat a kántorok és parasztkántorok kezébe került át.

26 Illetve a tiltás nyomán megszületett kompromisszum értelmében a tulajdonképpeni egyházi temetési szertartás keretéből kiszorult, az áldás utánra tevődött át.

27 Az erdélyi egyházkerületben a 2000. évre nyomtatott református falinaptár a tiltást ily módon fogalmazza meg: „Helytelen és tiltott szokás az olyan búcsúztatás, amelyben a halott atyjafiaitól és ismerőseitől név szerint búcsúzik."

28 Kérdéseinket e helyzet ismeretében ismételjük meg: milyen valós igényt elégít ki a halottbúcsúztató, hogy a tiltás ellenére napjainkig is fel-felbukkan? A halottbúcsúztató láthatatlan, lappangó állapotban való fenntartása milyen szerepeket, attitűdöket és (emberek közötti, hívek és egyház közötti) viszonyokat állandósított, „intézményesített"? Miért vált át a halottbúcsúztató a másodlagos írásbeliségből az elsődleges, mondhatni kizárólagos írásbeliségbe? És végül: a név szerinti búcsúztatás tiltott volta milyen módon hatott ki a szöveg tartalmára, (orális/írott) formájára és terjesztésére? 25. Saját gyűjtés. A részletesebb interjú a Kriza János Néprajzi Társaság archívumában található, A versekhez viszont nem juthattunk hozzá. FEKETE Margit szerint magyarországi érdeklődők vitték magukkal az apa füzeteit. 26. BARTHA Elek 1995 1. 8. 27. NAGY Ödön 1992. 57. 28. Az Erdélyi Református Falinaptár a 2000. szökőévre (Kolozsvár 1999.) Rend a lelke mindennek! cím alatt a nagyhéten tartott esküvőt, eljegyzést, keresztelést, az öngyilkosnak való harangozást, az öngyilkos halott templomból való temetését, a virrasztóbeli kártyázást és italozást, a konfirmációt és keresztelést követő másnap reggelig tartó zenés, italos mulatozást, a reggelig vagy két napig tartó lakodalmazást, a templomba tartó nászmenet csujogatását, zenés és italos felvonulását, a templom előtti lakodalmi táncot nehezményezi.