Balassa M. Iván, Cseri Miklós szerk.: Népi építészet Erdélyben - Az 1999. március 21-27-én Tusnádon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)

Balázs György-Vajkai Zsófia: Horizontális vízimalmok Erdélyben és Portugáliában (Egy nemzetközi project tanulságai)

7. kép. Felduzzasztott víz energiáját hasznosító, dupla kerekű, horizontális vízimalom a kamarai levéltár tervei között. Vukovar, 18. század vége (MOL T3 No 212.) mint a folyóvíznek vagy az árapály jelenség során mozgó víztömegnek (pl. tatai, tapolcai tó környéki vízimalmok). A kenyérgabona lisztté őrlése hagyományos módon általában egymáson forgó malomkövek között történik, az álló, mozdulatlan alsó kövön forog a felső kő (a nyereg alakú őrlőkövekkel és a mozsarakkal most nem foglalkozunk). A feladat a felső kő folyamatos forgásának biztosítása. Kezdetben kézimalmokkal őröltek, s a felső követ e malmoknál központosították egy, az alsó kőbe beékelt fa vagy vas tengellyel. Később, faékek segítségével az alsó kövön átvésett lyukon túlérő, a felső kőbe erősített keresztvasba illeszkedő tengely magasságát, gyakorlatilag a két kő közötti távolságot állították, finomítva ezzel az őrleményt. Kialakult így az a szabályozótalp- rendszer, amit azután az áttétellel működő malmok is átvettek. Megjegyzendő, hogy ez a tengely a kézimalmoknál csak központosítja a forgó követ, és emeli-süllyeszti a magasságát, de nem hajtja meg azt. A felső kőnek tengelyhajtását egyrészt a kézimalmok egy típusánál, másrészt éppen a kanalasmalmoknál figyelhetjük meg, és természetes minden áttétellel működő malom esetében (ez alól csak a felülhajtó szélmalom kivétel). A felsőkő forgásának folyamatosságát pedig kezdetben emberi, állati erővel, majd a vízierő felhasználásával biztosították.