Balassa M. Iván, Cseri Miklós szerk.: Népi építészet Erdélyben - Az 1999. március 21-27-én Tusnádon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)

Zentai Tünde: Térhasználat az erdélyi magyar parasztházban

A 18. századról durva egyszerűsítéssel elmondható, hogy a 17. században megismert kulturális elemek általánossá válása folytatódik. Erdélyben a 18. század 2. fele nem hoz olyan nagy változást, mint Magyarország más részein. Itt még nem kerül sor az építőanyag- váltásra. így a kémény, különösen a szabadkémény lassabban terjed. A kandalló még mindenki számára kívánatos érték, aminek a fűtését még nem korlátozza a fahiány. Az épület és életmód adott keretei között főleg mennyiségi gyarapodás történik. A jobb módúak nagyobb házakat építtetnek. A lakásbelső szépül. Terjed az asztalosbútor. Folyik a berendezés felöltöztetése, textíliával, kerámiával, bútorfestéssel, különösen a szobáé. A 18. század Erdélyben a lakásbelső százada. Az újítások elsősorban a házfalakon belül történnek. Kialakul a tisztaszoba. A népi berendezés színvonaláról, meghatározó bútorairól fogalmat alkothatunk egy 1729-ben készült inventárium alapján: egy peteki (Udvarhely m.) földműves halála után „Pad, Kár szék, Asztal, Agjfa, Pohár szék minden maradott mint jo gazda Paraszt embernek szokott lenni."

52 A házakban általában kettő vagy több ágy van, a szükségágyakat lassan csak a hátrányos helyzetben lévők használják. Az ágynemű mennyisége megnő, díszes darabjait a szoba főhelyén a vetett ágyban közszemlére állítják ki.

53 A századvégi iratokban föltűnik a magas ágy alá „bé járó Karikás Agyatska"

54 (Déva, Székelyudvarhely). A 18. századi házbelső megismerését már jelentékeny számú datált tárgy is segíti, a berendezés módját és a térhasználatot részletesen mégis csak a néprajzi gyűjtések alapján határozhatjuk meg, a visszavetítés módszerével. A bizonyosságot kereső kutatók általában idegenkednek az ilyesfajta rekonstrukciótól. Ebben az esetben azonban viszonylag hiteles képet alkothatunk, ami az elmondottakból következik. Pontosabban abból, hogy a késő középkori és újkori lakóépületek formáit, egyes részeinek funkcióit és használatát, a berendezés főbb darabjait össze tudjuk kapcsolni a szájhagyomány „régi", „ősi" időtlen és túlélő elemeivel. Mivel az egyszerűbb házak alaprajza és tüzelőszerkezete a 19. század végi, 20. század eleji néprajzi gyűjtések idején - bizonyos eltérésektől eltekintve - megegyezik az újkoriakéval, a paraszti gazdálkodás is hasonló módon folyik, az egyes tárgyak és funkciók a hagyományos kontextusban léteznek. Elemzésünket a 19. századi tradicionális parasztházak három-, négyhelyiséges változatának a bemutatásával kezdtük, majd néhány példa segítségével fölidéztük újkori előzményeiket és a lakáshasználat egyes jellemzőit, ezek után röviden áttekintjük az ipari forradalom előtti népi lakáskultúra főbb sajátosságait. A szobabelső általában a középkor óta kontinuus,

55 diagonális elv szerint rendezett. Ez alól csak a nyugati vidékeken találunk kivételt. Az átló az ajtó mellett elhelyezkedő kandalló - még mindig kemencének hívják - és az utcai-udvari főfalak által határolt sarok közt húzható meg. A két szobasarok funkciója és berendezése 52. EMSzTt 1975. I. 133. 53. EMSzTt 1975. I. 129-138. 54. EMSzTt 1975. I. 130. 137. 55. K. CSILLÉRY Klára 1982b. 67-68.