Cseri Miklós, S. Laczkovits Emőke szerk.: A Balaton felvidék népi építészete - A Balatonfüreden 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Veszprém: Laczkó Dezső Múzeum, 1997)

HUDI József: Kisnemesi társadalom és építészet a Bakonyban és a Balaton-felvidéken

A harmadik rendet a magyar nemesség gerincét alkotó közrendű nemesek tették ki. A köznemeseknek a nemességszerzés módja szerint két nagy csoportját különböztették meg. Az első csoportba a birtokos nemesek, a másodikba a címerleveles vagy armalista nemesek tartoztak. (Érdemes megjegyeznünk: a jog - a mai társadalomtörténésszel ellentétben - nem tett különbséget a birtok nagysága között, ezért elvileg ugyanolyan elbírálásban részesítette a nagybirtokos, középbirtokos és kisbirtokos köznemeseket.) Királyaink évszázadokon át csak adománybirtokkal nemesítettek, az armalissal történő nemesítés a 15. században jelent meg, majd a török hódoltság korában, a 16-17. században vált általánossá. E folyamat a 18. századtól kezdve lefékeződött, de jelentősége 1848-ig megmaradt.

2 A magyar feudális jog a negyedik rendbe a 15. században országrendiségre emelkedő városokat (szabad királyi városokat) sorolta.

3 A társadalmi viszonyokat bonyolulttá tette, hogy az országos nemesek mellett éltek olyan nemesek is, akik nem kaptak rendi képviseletet: ezek közé tartoztak a főpapi adománybirtokosok, az ún. praedialisták vagy egyházi nemesek, akik kiváltságaikat a középkor századaiban katonai szolgálattal szerezték, s fenn tudták tartani a török uralom alatt és után is, méghozzá úgy, hogy közben, a békés korszak bekövetkeztével szolgáltatásuk módja megváltozott. A fegyveres szolgálat postai futárszolgálatra és más „civilizáltabb" szolgáltatási formára változott. A köznemesek sorát a helyi (lokális, territoriális) nemesség zárta, amely nemesi szabadságjogaival csak az adott helység határain belül élhetett. Térségünkben mindkét, országrendiséggel nem bíró csoporttal találkozunk: Nagyjenőn (Somlójenőn), Tapolcafőn, Vecsén (Somlóvecsén) a győri püspök praedialistái éltek, méghozzá a vármegyétől teljesen független, a püspök irányítása alatt álló külön önkormányzati szervezetben (önálló vármegyében), melyet Vecseszéknek neveztek.

4 Helybéli nemességet csupán egyetlen élvezett a Dunántúlon a késő feudalizmus időszakában - a szentgáli királyi vadászok közössége, amely a 18. században még részt vett a királyi vadászatokon, a 19. században azonban kötelezettségének már oly módon tett eleget, hogy évente meghatározott mennyiségű vadat (őzet, szarvast, vaddisznót stb.) szállított a bécsi királyi udvarba.

5 Az elmondottak értelmében a néprajzi szakirodalomban használatos kisnemes deíiníció némi pontosításra szorul: az elhatárolást a közrendű nemességen, azaz a köznemességen (nobiles) belül, a jómódú köznemességhez (bene possessionati réteghez) viszonyítva kell megtenni. A paraszti módon élő nemességnek a nép fogalomkörében való említése, mint látni fogjuk, valóban indokolt és teljességgel helytálló. 2. Az armalissal történő nemesítési eljárást vázolta KÓTA Péter 1996., 1997. 3. FRANK Ignác 1845. Országgyűlési követküldési joga volt a Jász-Kun Kerületnek és a hajdúvárosoknak is. 4. SZLEMENICS Pál 1823. 126-128.; Az egyházi nemesi önkormányzatról LENGYEL Alfréd 1971. 5. SZLEMENICS Pál 1823. 128. VeML (Veszprém Megyei Levéltár) V 402. x. Szentgál község feudális levéltára. A bécsi vadszállítással kapcsolatos iratok (1745-1848). A szentgáliak feudális szolgáltatása 1848-ban szűnt meg.