Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

BUZÁS Miklós: Téglaépítkezés gyakorlata a Nyugat-Dunántúlon

1. kép. Téglavető Győr városa mellett 1594-ből Területünkrőt Pókaszepetken VÁNDOR László tárt fel egy téglaégetésére is alkalmas mészégető kemencét, mely kialakításában a római előképekhez áll közelebb. A középkori téglák kézi formázásúak és viszonylag vékonyak voltak.

4 A téglaégetés, téglagyártás a 14. században önálló céhes iparrá fejlődött. Az 1580-as években Pállfy Miklós birtokain téglavetőt, téglapajtát állíttatott fel.

5 A 18. században is az építtető igyekezett a szükséges téglát saját erejéből biztosítani. A téglavetés városi, illetve földesúri privilégium volt, az égető kemencéket rendszerint bérbeadták. „1789 végén Szombathely városhoz fordult a püspök, hogy a városi téglavető közelében adjon neki téglaégető helyet, minthogy egy nagyobb templomnak építéséhez akar fogni, mely célra saját téglaégetője nem elegendő. A város saját szükségletére is alig találván elegendőnek az akkori téglaégető helyet, egy küldöttséget rendel, hogy a határ valamely közeli helyén a téglakészítésre alkalmas, és átengedhető helyet keressen. "

6 Az uradalmak nagyobb építkezések kezdetén, ha arra alkalmas alapanyag volt, általában új téglavetőket létesítettek, hogy a szállítási költségeket minimálisra mérsékeljék. Az uradalmi építkezéseken az építőanyagok beszerzése és előállítása az uradalom kötelessége volt, így a robot egy részét is az építkezésekkel kapcsolatos tevékenység, fafaragás, favágás, téglaégetés, az anyagok szállítása és a segédmunka kötötte le. Érdekes, hogy már a korai időkben van példa arra, hogy 4. VALTER Ilona 1989. 5. Hóman-Szekfű 1993. 6. KUNC Adolf 1880. 158-159.